Kettő az egyben, az utolsó 2 nap

Kettő az egyben, az utolsó 2 nap

 A csipkés hegyek nem hazudnak

forrás: Tötő Zsó – blog
img_4997.JPGSzombat reggel már igazi napsütésre ébredtünk, a motorok retkességén és a frissen táskába hajtogatott esőruhán kívül semmi nyomott nem hagyott rajtunk az előző másfél nap monszunja, (éjjelre nagyon okosan összehajtva felejtettem a szobában az esőcuccot, megdicsértem magam reggel!) az útviszonyok is egészen korrektek voltak, csak itt-ott találkoztunk nedves aszfalttal, vagy felhordással.  A 111-es úton indultunk el, nyugati irányba.
 Sajnos nem volt rajtam a kamera, ezt utólag már eléggé bántam. Egy itt-ott nem a legfrankóbb minőségű, de iszonyat élvezetes szakaszt sikerült gurulnunk, az út tulajdonképpen egy meredek hegyfalba vájt, az ön -és motorröptetést megakadályozni kívánó szalagkorláttal lehegesztett etap volt. A Nap gyönyörűen sütött, de az az igazság, hogy miközben első kávézós megállónk felé közeledtünk, bizony az ujjaim már erősen fáztak és a sisakba befelé áramló levegő is pont annyira volt hűvös, hogy feltűnjön, de nem volt kellemetlen. Az ember a forgalomra, az előtte, utána jövő társaira koncentrál ilyenkor minden idegszálával, mégis jut idő és figyelem a környezetnek is. Lélegzetelállító képek tárultak elénk egy-egy szakaszon az egész túra során, ma már gyönyörű fotókat és HD videó felvételeket lehet készíteni szerencsére, mégsem tudják ezek sem teljesen visszaadni azt a látványt, amit többek közt Monte Paterno hegyei nyújtottak. Egy tó mellett parkoltuk le a járgányokat, megittunk egy kávét, közben összefutottunk a másik csapattal. A másik csapat ebben az esetben azt jelenti, hogy a motorozzvelünk.hu két külön túrát hirdetett meg “2in1” név alatt. Az egyik csapat közel hasonló, de összességében más útvonalon haladt, nézelődős tempóban, nem mindenáron a kanyarokat vadászva, míg mi, a “haladós” csapat egy lehetőséget sem hagytunk ki, hogy körbeérjen a vigyor a fejünkön, hiszen a lehető legtöbb hágót, hegyi, kanyargós szakaszt mind beleterveztük az útvonalba. Sok esetben találkoztunk a túra alkalmával. Volt, hogy egy helyen tankoltunk, volt, hogy tervezetten futottunk össze, volt hogy csak integettünk egymásnak menet közben.

 Szombat lévén a forgalom elég erősnek volt mondható. Szépen sütött a nap, esőnek semmi jele nem mutatkozott az égen, sokan tévedtek a hegyek közé biciklivel, autóval, családdal, kutyával. A tó körül is nyüzsgött minden és mindenki, az összes kávézó és étterem pörgött. Miután megittuk a kávét és fújtunk egyet, Pergi elgurult a hágó alján kezdődő út kereszteződéséig, csekkolni a szakaszt, hogy ne kelljen lutrira odamennünk. Ugyanis mikor elhaladtunk a bejáratnál még 20-30 perccel azelőtt, egy rendőr állta mindenkinek útját aki fel kívánt menni és közölte, hogy több autót, motort nem engedhet fel addig amíg a megfelelő mennyiségű ember le nem jön a csúcsról. Pergi visszaért, a homlokáig felérő vigyor a felnyitható sisakja alatt jelezte, hogy GO. Odagurultunk a bódé elé, Pepe mint vezetőnk megvette a jegyeinket. Egészen hosszú percekig kerestem a logikát abban, hogy kifizetsz tizenpár jegyet egyben, de nem adják oda, hanem egyesével kell a sorompó előtt gombot nyomni, a cetlit tetszőleges helyre betuszkolni és elindulni. Mikor odagurultam a sorompóhoz, még láttam azt a pár embert aki előttem már bent várakozott. Aztán rácsaptam a nagy piros gombra, de nem jött ki a jegy.. közben persze már eléggé mehetnékem volt de az most mellékes.  Rávágtam mégegyet. Se jegy, se sorompó, sesemmi. Hát mondom ez sokkot kapott, de én akkor is átmegyek itt ha utána új sorompót kell üzembe helyezni. Na, nagynehezen kiköpött egy fehér cetlit egy vonalkóddal. Betuszkoltam jobb híján a bőrkabátom alá a nyakamnál, csak mennyünkmá. Végre benn vagyok. Felnéztem és látom, hogy nem látom.. a többieket.. Dehát az előbb még ott álltak a padka mellett.. valszeg amíg én a falra szerelt R2D2-val vitatkoztam jegy-ügyben, a többiek megbeszélték, hogy fent újra egyesülünk. Végül jól gondoltam, tényleg ez történt, hiszen eltévedni nem lehet és az út szélén a forgalmat sem akartuk akadályozni túlzottan. De az első pár kanyart úgy tettem meg, hogy figyeltem a parkolókat, hátha megpillantom a banda első felét valahol.. aztán mivel a mögöttem jövő csapattársat is hezitálni láttam, ahogy belenéztem a tükörbe, úgy döntöttem irány a csúcs, majd onnan jobban látunk. Az út felfelé : jó minőségű, iszonyatosan élvezetes, hajtűs, tériszonyosoknak nem ajánlott. Tour dö szerpentin bicóverseny indulói szép számmal izzadtak az út szélén, remélem legalább a huzatunk szárított a gyöngyöző homlokukon egy kicsit. Egy-két turista autósba is belefutottunk felfelé, legalábbis a tükröt nem nagyon használták, viszont volt olyan sofőr, aki ahogy megjelentem mögötte, átkapcsolt a családi egyterűvel Gigi Galli fokozatba és nekiállt levagdosni a kanyarokat, csak hogy ne legyen olyan egyszerű megelőznöm. Azért sikerült megoldani és a kezdeti tanácstalanság/visszapillantó-vizslatás/többiek keresése után a hátralévő kanyarokat megpróbáltam kiélvezni. Nagyon tetszett, ha egyáltalán nem lett volna forgalom, még intenzívebb lett volna a vigyorgás, de így sem panaszkodtam. Fent a kilátás ismét gyönyörű volt, csak álltunk a szalagkorlátnak támaszkodva és némán nézegettük a csipkés hegycsúcsokat. Úton lefelé azon röhögtem, hogy szegény biciklisek vajon egy 1-10es skálán mennyire utálnak minket, amiért ők vért izzadva küzdenek felfelé, mi meg a sisakból kilátszó vigyori szemekkel randalírozunk oda-vissza mellettük. Még triatlonos korszakomból emlékszem, milyen arckifejezéssel tudtunk a mellettünk vígan elhaladókra pillantani, amíg mi épp nem tudtuk, hogy melyik testnyílásunkon próbáljunk oxigénhez jutni.

img_4997.JPG

img_4998.JPG

img_4999.JPG

A hegyről leérve a Giau-hágó felé indultunk. A forgalom elég húzós volt, lakóautók, buszok és sok motoros is kevergett a környéken, szinte minden kávézó, étterem dugig volt. A felfelé vezető utat hol sűrű erdő, hol sziklák szegélyezték. Fenn aztán mintha falunapba csöppentünk volna, teli volt minden megálló bicósokkal, motorokkal és autókkal. Itt ismét egyesült a két csapatunk egy pihenő erejéig, hosszú elidőzést nem terveztünk, fotóztunk, beszélgettünk kicsit és felragasztottuk a motorozzvelünk.hu matricáját a már egyébként is teli lévő táblára. Azaz én ragasztottam fel, mert a legmagasabb emberünk sem volt elég magas hozzá. Na igen, én meg pláne nem, de az igencsak magas Lazapeti nyakába ülve már ketten elegek voltunk. Igaz azóta szegény többszöri porckorong sérvtől szenved és furcsán rogyasztott a járása.

Már épp indultunk vissza a motorjainkhoz, amikor egy ordenáré csattanásra lettünk figyelmesek. Először mindenki sokkot kapva a saját motorjára pillantott : “ugyenemazenyémvolt” tekintettel, aztán megláttuk az áldozatot : egy vadonat új Africa Twin hemperget az út szélén mint a büdösbogár, mellette pedig egy idős bácsi, cangás szerkóban, kéztördelve toporgott. A motor gazdája is odaért… mit mondjak, nem volt őszinte a mosolya. Mint utóbb kiderült: Az Africa Twin az út jobb szélén állt letámasztva, amikor is jött a kb. 70 éves bácsika, akinek a stoplis bringás cipője nem oldott a kötésből, holott a nullához közelítő sebessége már erősen indokolta volna a lábletételt. Bácsi reflexből kapaszkodik a legközelebbi tárgyba..motor átbillen…., majd csattan a murván a jobb oldalán… au. Fékkar kuka, jobb oldali idomok közül pár karcos, pár repedt… csóri bácsika szégyellte magát rendesen, meg is sajnáltam, de aztán az is eszembe jutott, hogy ha valaki Zét borította volna meg, valószínűleg miután kihordtam volna lábon egy infarktust, én magam kezdtem volna ráhajtogatni a bringát Mr.Amstrongra… Azonnal ott termett sok motoros és mire igazából másodjára odanéztünk, a gép már újra a talpán állt. Zsolti (a másik csapatunk társ-túravezetője) még percekig ott maradt segíteni a fékkart valahogy a helyére fixálni. Mi nekiálltunk öltözködni és elindultunk lefelé, immáron a szállás irányába. Bár tűző napsütés nem mindig kísért minket, ennek ellenére -a reggeli 10 fokból – nagyon jó motoros idő alakult. Még 2-3 izgalmas hágó állt előttünk, közülük az egyik egy – az emelkedéssel egyenesen arányosan, szépen lassan pár méter szélességűre fogyó, kígyózó hegyi út, olyan szűk visszafordítókkal, hogy ha gyalog kellett volna felfutnom rajta, akkor is rendesen ívre kellett volna helyezkednem hogy ne sodródjak ki. Ehhez képest mindenki, még én Zével is, szinte játszi könnyedséggel abszolváltuk a hajtűket. Szerencsére nem jött szembe senki, egyedül egy futót (micsoda sportos banda!) előztünk meg, akinek a hegytetőn a társa tőlünk érdeklődött, hogy esetleg láttuk-e a haverját felfelé. Az út egyébként komoly bringaversenyek helyszíne.

img_5001.JPG

img_5002.JPG

A másik emlékezetes szakasz a Cima di Sappada-tól egészen Plöckenpass utánig tartó út volt… hibátlan minőség, haladós kanyarok és éles visszafordítók váltogatták egymást, rengeteg alagúttal. Közülük sok éppen a hajtűk felett emelkedtek. Alapvetően egy nem kivilágított alagútba motorral behaladni is odafigyelős, ha ez még egy hajtűkanyarral van megspékelve, az pláne. Ha nem jó helyre nézel, vagy nagyobb tempóval érkezel, szinte garantált, hogy leveszed arccal a szemben lévő kőfalat, de legalábbis felnyalod az oldalát az tuti. Körülbelül olyan arcot vághat ilyenkor az ember, mint amikor éjjel felkelsz pisilni de lusta vagy felkapcsolni a villanyt és valamiért azt gondolod, hogy ha hunyorogva nézel mereven a semmibe, akkor majd nem mész neki a könyvespolcnak (pedig de).. Nem voltunk már messze a szállásunktól, Mauthen-től. Megálltunk még tankolni, ahol ismét jóízűeket röhögtünk. Azt (is) imádom ebben a társaságban, hogy hiába a fáradtság, vagy akár az eső, egyszerűen mindig találunk indokot a jókedvre és a nevetésre. A hotelbe Pepe hirtelen jött ötletének köszönhetően nem az eredetileg tervezett, hanem egy kisebb kerülőúton értünk, ami zseniális zárása volt a napnak, egy fenyőerdővel szegélyezett útvonalon húztuk a gázt és gyönyörködtünk a naplementében, aminek fényei a hatalmas fák között (gombaházakbanlakunk-bocs) átszűrődtek és narancssárgára festették az utat, a növényeket, az egész környezetet. Ezen az estén sem volt nehéz álomba zuhanni.

img_5003.JPG

Eljött a hazaindulás napja. Reggel szokás szerint elhangzott az aznapi terv, ami a 111-es úttal kezdődött. Nem is értem milyen indíttatásból gondoltam, hogy a tegnapi útvonalon fogunk kezdeni, hiszen az nem hazafelé vezet. Azért nem panaszkodhattunk, bőven jutott kanyarokból a 4. napon is. Villach-nál megálltunk tankolni és eszembe jutott a tegnapi Villacher Strasse szakasza.. Ékes példája volt ez az egész túra annak, hogy még ha a komplett első másfél nap szakadó esőben is zajlik, ne menjen el a kedvünk az egésztől és ne karjuk a csurig ázott kesztyűt a földhöz csapva, basszamázva hazafelé indulni. Eseménytelenül telt az út hazafelé, mire Szentgotthárdra értünk, a fáradtságunk túlmutatott az átlagosnál.

A társaság, a túra útvonala ismét csillagos ötöst kapott tőlem, az időjárás az első 48 óráért bosszúból kap egy kettest, amit aztán a másnapi felelésnél javított ötösre 😉

Szóval, mikor indulhatunk újra?

Az útvonalunk :

Szólj hozzá!

img_3786.JPG

Úgy örültem neki, hogy megint motorozom, mint herpeszes Ödönke az új bicajnak.
Az ésszerűség határán belül (haha, vicceltem, olyan nincs nekem 😀 ) most aztán még oda is motorral járok, ahová a király is gyalog. Gyorsan be is terveztem a nyár hátralevő részére 3 azaz 3 db túrát, lehetőleg mindegyiket más irányban gondolkozva.

Ezek közül az első, “a nagy visszatérés”, a 2 az 1-ben túra volt.

Egészen addig amíg nem kezdtünk el beszélgetni a konkrét útvonalról, nem is gondolkoztam azon, hogy belenyúltam az egyik legkoncentrálósabb, odafigyelősebb túrába rögtön kezdésnek. De nem is én lennék, ha valami felföldi tulipánkerülést választottam volna. Az indulás hetén kedden, 1 nappal a rajt előtt, reggel 8-kor a Kawasaki szervizben nyitottam, hogy ugyan pici csúszással de megejtsük a 18.000-es olajcserét (saját magammal versenyeztem minden alkalommal, hogy szinte km-re pontosan vigyem Zé-t ‘felülvizsgálatra’), kicseréljük a fékbetéteket (még volt rajta anyag, de ha már ott voltam jobb szerettem volna a szezonban ezt a 3 túrát az új betétekkel letolni) és beapplikáljuk a db killert a kipufogóba (köszi Csabi, ha nem szólsz el is felejtem)… már ott elkezdtem morogni a ‘sógorék’ szabályzatán és kifacsart hülyeségein. Becsavaroztuk a kipufogó végébe a fémdugót, beröffentettem Zét és menten hülyét kaptam. Egy végstádiumú kehességgel küzdő, magát épp a szakadékba vetni kívánó babetta öblösebb sikollyal küzdött volna, mint csóri motorom ezzel a dugasszal a hátsó felében. Menet közben mikor a gázt elengedtem, olyan furcsa sípolóan rötyögős hangot adott ki, mintha a perifériás látóteremen kívül esve folyamatosan követett volna egy 50 köbcentis mákdaráló. (Mikor a többieknek előadtam ezt, megszakadtak a röhögéstől, mert bevizualizálták, hogy üldöz egy robesz). SEBAJ. Bementem dolgozni, aztán haza és összepakoltam. Másnap munka után Pergiéknél landoltam, hogy onnan meglóduljunk Szentgotthárd irányába, ahol a nulladik napi szállásunk volt. Amíg ő készülődött, a ház úrnője (Gyingyu) gyártott nekem egy zseniális jeges kávét, ami után már kevésbé éreztem úgy, hogy Veszprém magasságában fogok elaludni a motoron.

Bár nem rohantunk de azért úgy voltunk vele, nem lenne baj, ha nem éjfélre érnénk le. Az M7-en kezdtünk, aztán a 8-as úton gangoltunk végig egészen a célig. Az utolsó 3/4 órát már kukk sötétben tettük meg, amivel alapvetően nincsen baj, de ezen a szakaszon valamiért folyamatosan az út két szélét néztem felváltva, attól tartva, hogy valami világító szemű Vuk, Bambi, Timon & Pumba megjelenik az árok szélén. Odaértünk, gyors sör, aztán vacsora, aztán a diétát zárójelbe téve még két gyors sör és alvás.

Reggel 8 – Mol kút, végre. Mennyünkmámennyünkmá.
Két csapatra oszlottunk, a nézelődős túrát Lazapeti, a motorozós túrát Baka Peti vezette. Menet közben többször is kereszteztük egymás útját, igaz ezek többnyire csak pár perces találkozások voltak. A határ átlépésekor még átfutott a fejemen a legutóbbi letenyei balhém, amikor is betakaróztam a motorral az első 300 méter után és a sisak alatt halkan kuncogva reméltem, hogy meg sem állítanak és nem kell újra eljátszanom ezt a magánszámot. Nem kellett. Yess. Körübelül a harmadik faluban kezdett el csepegni az eső, mindezt napsütés közepén sikerült az időjárásnak produkálnia, felnéztem és csak annyit mondtam, hogy “nanee..” Na de. Itt kezdődött az armageddon. Egy rövid ideig autópályázva, Graz alatt elhúzva az első hágónk Klippitztörl volt, itt még ha jól emlékszem egészen jó fej volt az időjárás. aztán jött a Flattnitzer Höhe. Annyit mindenképp meg kellett állapítanom, hogy az osztrákok sem állnak a helyzet magaslatán az autópálya-minőséggel, bár nem tudom, hogy náluk ez a helyi Pénztáros Lőrinc-féle ügyleteknek köszönhető, vagy csak simán valóban öregek az autópályáik, de hogy ha lenne vesekövem már nem lenne, az is biztos. Egy-egy szakaszon jöttek ki a szemeim mint a csigának, azon imádkozva, hogy ‘ugyenemkaptamdefektet,monddhogynemkaptamdefektet’.. nem, nem kaptam, egyszerűen csak ilyen szar az út. Arról nem is beszélek, hogy a negyedik indokolatlan 80-as táblánál éreztem a csodálatot a közlekedők iránt, amiért nem minden rendőr/autópályafelügyelő járkál a popójukból kilógó sebességkorlátozó táblákkal. Én tényleg nem értem miért kell nyolcvannal menni ott is, ahol hibátlan lenne az út. A sokadik “schnell ist laut!” (a gyors, hangos!) plakátnál Zé is hangosan felröhögött. Alá kellett volna írni, hogy a halk meg halálos. (Egyszer ütöttek el egy teszkó parkolóban, az is egy prius volt, mert a vidéki jányka =én ugye ahhoz van hozzászokva, hogy a járműveknek van hangjuk is, ott meg már csak azt konstatáltam, hogy indokolatlanul ülök egy kályhaezüst színű motorháztetőn) Most már legalább tudom, hogy ez a népség szívesebben hallgatja ezek szerint egy csendesen az életéért a külső sávban 94-gyel küzdő toyota suhanását, mint egy jó V8-at mondjuk egy E92 M3-ba beépítve.
Az esőruhát azt hiszem csak háromszor kellett fel-le venni, ami nem azt jelenti, hogy csak háromszor áztunk rommá, hanem azt, hogy háromszor próbáltunk meg optimisták lenni. Az Aigner-Németh duó leckéket vehetett volna Pepétől időjárás-előrejelzés terén, aki a sor elején félreállva minden egyes elázás előtt 2-3 km-el szólt, hogy öltsük magunkra a nejlont.

A következő hágónk a híres Nockalmstraße volt. Becsengettük az útdíjat és meglódultunk felfelé. Az eső, a vizes út és a leginkább kanyarokban és/vagy féktávokon, az út teljes szélességében elhelyezett, csúszós vadrácsok (Udo, hogy nektek milyen jó ötleteitek vannak, de tényleg!) sem szegték jókedvünk, csapattunk felfelé vigyorogva. Menet közben is gyönyörű volt a kilátás, fent a csúcson pláne. Az idő szürke és távolban ködös volt, a hőmérőt nem figyeltem, de 9-10 foknál nem sokkal lehetett melegebb, amit viharos szél kísért. Itt megegyeztünk egy ebédben. Bevállaltam egy Gulaschsuppét, ami pörköltnek nem volt annyira rossz, ellenben levesnek igencsak sz@r vót. A többiek viszont zseniálisan kinéző császármorzsát lapátoltak befelé.
#mosmámindegy #adszegyharit?

A másik oldalon lefelé a szinte egymásba érő hajtűkanyarokat gyakoroltuk. Nem volt egyébként vészes, igazából az volt a furcsa, hogy kívülről nézve akár még időjárás-szidásba is fulladhatott volna a szituáció, de basszus! Élveztük! Minden megálló alkalmával vigyorogva szálltunk le a motorról, hol egymáson röhögtünk mutogatva, hol saját magunkat figuráztuk ki. Én speciel úgy néztem ki az esőruhában, mint a Michelin reklámokban az a furcsa fehér hurkagyurka. Ráadásul amíg a hátamon felfújódott a menetszéltől, a két felkaromon csattogtatta a huzat, amitől azért pár km után rendesen idegállapotba’ jöttem. Maóni. A napi hágó-adag lezárásaként még megmásztuk a Gailbergsattel-t. igazából egy ideje már úgy szakadt az eső, hogy tök felesleges volt a plexit is megtörölni, néha a kezem a kormányt elengedve ökölbe szorítottam, hogy a kesztyűmben tartózkodó két deci vizet kipaszírozzam és a közepesnél erősebben koncentráltam, hogy lássak is valamit. Néha megvicceltek minket Zével a javított útrészek, felhordások, de rendületlenül kanyarogtunk, igaz az egyik hajtűben egy pillanatra becsúszott a csoki, mikor láttam, hogy pont egyszerre érünk oda egy fullra rakodott kamionnal, de probléma nélkül megoldódott ez is szerencsére.

Megérkeztünk Mauthen-be, ahol a következő 3 éjszakát töltöttük. (Gasthof Edelweiss – Bierhotel Loncium:  ajánlom mindenkinek, aki arra jár, zseniális kaja és kiszolgálás, minden abszolút motorosokra hangolva van megszervezve, még a szárítószobának kinevezett kazánházba is bejáratosak voltunk, hogy legyen esélyünk a száraz kesztyűre és csizmára másnap.)
A Motorokat az udvar végében felhúzott hatalmas alapterületű garázsban támasztottuk le. Szegény Zé olyan mocskos volt, mint egy varacskos disznó. Levettük a felszereléseket a motorról és mielőtt elindultunk volna szobafoglalásra, lehúztunk 1 (na jó 2) korty velkám páleszt. Este azért nem kellett nagyon altatni senkit, vacsora után még némi beszélgetést folytattunk a következő napokról, arról, hogy a Dolomitok teljesen járható és fix opció, viszont a Grossglockner a maga 2 fokos, szeles és hókásás időjárásával (hidegfront rulez) nem biztos, hogy díjnyertes ötlet lenne. Abban nem kételkedtem egy másodpercig sem, hogy ha a Glocki ki is marad, fogunk találni helyette szakaszokat, amitől körbeér majd a vigyor a fejünkön. Pár imát azért elmormoltam elalvás előtt a másnapi napsütésért. Valamit elcseszhettem az utolsó bekezdésben, mert az éjszaka közepén valahová a közelbe bevert egy olyat a villám, hogy az ágyammal együtt ugrottam fel 20 centit a földtől. Na, mondom ez oszt igen, szépen alakul a következő napi terv. #mégmindigesik #nemhiszemel

Kitaláltuk, hogy elindulunk Olaszország felé, hátha a macskabarát makarónis srácoknál jobb idő van. 40 km után félreálltunk a Nassfeld-i hegytetőn, mert az épp előttünk guruló féklámpáján kívül az égi világon semmit sem láttunk. A kezdő szakasz megkoronázásaként egy szembe jövő platós ganyéhordó autó éppen mellettem talált telibe egy 40 centi mély és 3 méter hosszú pocsolyát. Ezzel a lendülettel úgy 7 liter vizet vettem az ölembe. A koktélcseresznye a tejszínhab tetején azonban nem ez volt.. hanem az először jéghideg, aztán furcsa meleg érzés. Bezony… amiből arra következtettem, hogy: 1. vagy partizán módon becsöveltem 2. vagy átjutott a víz a nájlonoverálon. Félve kezdtem el tapogatni magam menet közben egy kézzel, (mondjuk ez a koreográfia így utólag belegondolva elég furcsán nézhetett ki) aztán konstatáltam, hogy bizony a tépőzár a cipzár felett olyannyira átázott, hogy elengedte magát, a cipzár a hasam tetejéig lecsúszott, így tulajdonképpen a szembejövő diszperzitesvödörnyi víz megragadt a ruhám alatt, már csak pár koi ponty és egy kis hínár hiányzott volna a modern akvárium konstellációhoz. Szerencsére épp megálltunk nem sokkal később, így ki tudtam fordítani magam esőruhástul. 10-20 percet álltunk a szakadó esőben, közben halkan morfondíroztunk, hogy mit is kéne csinálni. A csapat egyik fele itt döntötte el, hogy ők bizony visszafordulnak a szállásra. Pergi motoros csizmája -mivel előző nap is beázott- úgy nézett ki mintha a támad a mars filmből lépett volna elő, az ezüst színű duct tape-el úgy körbetekerte, hogy borotválkozni lehetett volna a tükörképben. De sajnos ennek ellenére is átszivárogtatta magán a nedvességet. Ő legalábbis ezt mondta, szerintünk csak megizzadt a lába. A csapat puding része hazament (bocs srácok :D), mi tovább gurultunk. Én speciel úgy voltam vele, hogy egyrészt motorozni jöttem, másrészt szakadó esőben, nem a legkellemesebb körülmények közt is meg kell tanulni menni. Csúszóson, felhordásoson, nagy forgalmason, vízátfolyásos hajtűben.. Megkaptuk a jutalmat érte. A hágón lefelé haladva fokozatosan kezdett el sütni a Nap, itt-ott egész száraz szakaszokat is találtunk. A táj gyönyörű volt.

Leérve tovább haladtunk ugyan a fekete felhőknek hátat fordítva, de továbbra is ronggyá ázott felszerelésben. Fél egy magasságában megálltunk ebédelni, levest szürcsölve, salátát majszolva beszélgettünk és közben gondolatban ellen-eső táncot topogtunk. Nagyon, nagyon vágytuk már a száraz utat, az igazi szerpentines szakaszokat. Miután leülepedett a madárkaja mindenkinek a gyomrában, a meg nem ivott sör után vágyódó tekintettel hagytuk ott az éttermet. (Finom az az ásványvíz is… ja …. nem) Irány a Vrisc hágó!! Felfelé menetben talán azt mondom először tudtunk amolyan so-so menetet tolni, az út többnyire mintha száraz lett volna, ilyenkor azonban ha az előttem menő hátsó kereke és az aszfalt találkozásához pillantottam, láttam, hogy bizony csapódik felfelé a vízsugár még mindig. De érezhetően egyre jobb volt a helyzet. Azért szépet verettünk felfelé. Fent a tetőn megálltunk, körbenéztünk, fényképeztünk. Lefelé Zével átkapcsoltunk enduro fokozatra. Az egy dolog volt, hogy a hajtűkanyarokat aszfalt helyett macskakővel rakták ki (nem csúszott egyébként, csak kinézetre volt berosálós), de elég sok helyen az út teljes szélességében fel volt túrva, marva és vastagon vágott kővel megszórva. Zét egy gázon tartva szépen átjöttünk az összes csúszkálós, süppedős kavics-szőnyegen.

És ami ez után jött, az maga volt a boldogsághormon robbanás. Villacher Alpenstraße. Gyerekek. Hát, én tudom, hogy ez egy blog és ide nem illene csúnya szavakat írni. De ez kurvajó volt. Száraz volt az út, a fenyők közt átszűrődött az immáron teljes gázzal szikrázó napsütés és csak robogtunk felfelé, dinamikusan, lendületesen, már-már túl tökéletesnek tűnő íveken, szinte zéró forgalomban. Fent gyönyörű volt a kilátás, igazi dús zöld füvű legelőn szunyókált egy komplett ménes, fenyveserőkkel tűzdelt hegyoldalak vettek körül minket. Behaladtunk a nagy étteremként, kocsmaként funkcionáló rönkházba, ahol a napsütéses teraszon üldögélve szürcsölgettem egy kávét, a többiek tolták a császármorzsát, az almás rétest és közben olyanokat nevettünk, hogy tőlünk harsogott a komplett vendéglátóipari egység. Arra emlékszem, hogy nem láttam a könnytől. (Az igazi sírás akkor jött mikor levettem a csizmám 😀 #nemisigaz #csakvicceltem) A lefelé csapatás is hasonlóan euforikusra sikeredett, motorosokkal inkább találkoztunk, mint autóval. Az indulás előtt Pepe megkérdezte, hogy megállunk-e a hegy közepe felé lévő parkolóban, mert onnan nagyon szép a kilátás? …. Mhhihcsodaaa? Megállni nézelődni, amikor épp kezdene bemelegedni a gumi? Dehogyállunkmeg. Majd lentről megnézzük. Na, nesze nektek kultúra meg természet.

Innen úgy beszéltük meg, hogy lassan hazafelé vesszük az irányt. Hála a magasságosnak, Pepe felnézett az égre és azt mondta magában, hogy ha ezek a jómadarak motorozni akarnak akkor megkapják. Egy 100 km-es kerülővel mentünk vissza a szállásra, zseniális elnyújtott, tempós kanyarokkal, emelkedőkkel, könnyed előzésekkel, a Nap közben elkezdett egyre laposabban sütni, gyönyörű volt az időnk is és ami talán azt hiszem mindannyiunknak óriási örömöt okozott, az a csontszáraz aszfalt volt.
A szállásra visszaérve még a motorok közt torzomborz fejjel, fültől fülig vigyorral a hagyományt szigorúan életben tartva körbejárt a pálesz, aztán beljebb haladva még szintén motoros szerkóban a bárpulthoz helyezkedve betoltuk a sört (szintén hagyomány, most mit csináljak, az ilyet nem lehet csak úgy megszakítani) és egy gyors zuhany után lementünk hogy belapátoljuk az ismét zseniálisra sikeredett vacsorát.

Fáradtságunk ellenére aktívan beszélgettünk, BMW-ről, Ducatikról, száraz kuplungról (#jóhangjavan #dehogyvanjóhangja #jódeszar #szarafrancot #najómitiszol) tervekről, szervizekről és úgy általában a motorozásról, no meg a jól sikerült napról. Nyilvánvalóan kiszívtuk a vérét a nap elején hazafordult társaságnak, sűrűn kérdezgettük milyen volt lábat áztatni az ekcémás osztrák nyuggerek között a szomszéd falu uszodájában.

10 óra magasságában elvonultunk aludni, hiszen másnap a Dolomitok csipkés hegyei vártak ránk, az előrejelzés szerint csupa napsütésben…

Folyt.köv. 🙂