fbpx

Balkán expressz 2017 – Az időutazó túra 1/2.

Balkán expressz 2017 – Az időutazó túra 1/2.

img_6127.JPG

Ezt a túrát is vártam -háh, nyilván. De ezúttal nem csak a veretős szakaszok, hanem az előre betervezett útvonalak történelmi múltja és mesélni valója is izgalomban tartott.

Szeptember 13-án, szerdán, már ahogy az lassan megszokott, munka után indultunk le a nulladik napi szállásra, Nagyatádra. Ki volt számolva az időnk, mert egyébként sem teljesen veszélytelen szürkületben motorozni, de így szeptember-október környékén még picivel nagyobb a rizikója, hogy valamelyik bambit vagy vaddisznót épp a főúton keresztül vezeti át a WAZE. (“A kettes etetőnél dugó alakult ki, kerülj balra.”)  Bár hallottam már olyan sztorit, ahol a motorosok megúszták a vaddal való izmosabb találkozást, mégsem szeretném tesztelni ezt saját bőrömön és szívből kívánom, hogy senkinek ne is kelljen átélnie.

Forrás: Tötő Zsó – blog

Szerencsére megérkeztünk egyben és vigyorogva -ráadásul még világosban. Zével közben betöltöttük az első közös 22.000 km-t. Azért egy pálinkát a motor mellett (kemény hagyomány, nem szabad megszakítani) lehúztunk, csak az íze végett. Sokáig nem kuruttyoltunk, hiszen másnap reggel 8-kor Barcson kellett lenni (kb. 37 km Nagyatádtól) megtankolva, az eligazításra nyitott fülekkel. Sikerült is nem futópercre odaérni, kényelmesen ittunk egy papírpoharas benzinkutas kávét és a többieket várva, az eget kémlelve vigyorogtunk, hiszen ezerrel sütött a Nap.

Elkezdődött az eligazítás, elhangzottak a kötelezően betartandó szabályok és a jó tanácsok… “zöld kártyája mindenkinek itt van, ugye?” .. háh, persze hogy itt van, haggyámá, pont ne lenne itt mikor mindig a forgalmi mellé van csúsztatva…. – gondoltam magamban. Na jó, azért nézzük meg, csak hogy az a rövid, fekete-fehér, hatásvadász zenével kísért lassított felvétel is eltűnjön a fejemből, ahogy integetek a többieknek a határon és basszamázva ugrálok a bukósisakomon. Kicsit dobogó szívvel nyitottam ki a tanktáskám fedelét.. forgalmi kihajt, HUH! Itt van. Tudtam én, minek idegelem magam ilyen baromságokon. Azért csak széthajtogatom a papírt, megnézem már milyen lejárati dátum van rajta…… mhm… május 17.. öööö… az már elmúlt nem? …. Hogy az a kóchengeres rongybatekert egyfogú lápi öregasszony vert volna tarkón, amikor azt gondoltad, hogy “úgyisjóazmég”, hámámeginhülyevoltálzsóófiaaaaa.. 15-17 perc tipródás következett, amikor is markolásztam ezt a ződ szart a kezemben és 20 másodpercenként szét -és összehajtogattam, azt remélve, hogy a következő megnézéskor rájövök, hogy a -TÓL dátumot néztem az -IG helyett.. de csak nem akart az a május 17-e novemberre változni..  Messziről hallottam, hogy valaki egy rövid és tömör cifrázás után felpattant a motorra és a túravezetők és ő közti 3-4 mondatnyi kommunikáció után elviharzik. Na akkor és ott kellett volna nekem is mennem utána. Ugyanis rajtam kívül még egy Úriember volt, aki viszont egyáltalán nem hozott zöld kártyát, egészen véletlenül neki is az Allianz-nál volt biztosítása és egészen véletlenül a városban az egyetlen biztosítós iroda épp kinyitott. (Ezt akkor még nem tudtam). Összeszedtem minden bátorságomat és odamentem Petihez jelezni, hogy pöti problem bukkant fel.. A homlokához csapott és kérdezte, (miután megjegyezte, hogy őszintén gratulál 😀 ) hogy hát akkor miért nem mentem el a Pistával aki épp az iroda felé gangol, hogy kikérje az aktuális papiruszt. Na jó, ugorjuk át, hogy miért nem jeleztem előbb, inkább mondd, hogy mikor hol találkozunk, mert én most húzok zöld papírt intézni. Megkerestem a neten az irodát. Na most Barcs nem egy nagy város. DE! ez az Allianz iroda úgy van eldugva, hogy a waze háromszor sírt fel hangosan és indította el magától a google maps-et a telefonomon, “feladtam,kérdezdmegőt” jeligére. Állítom, hogy az álcahálóval leborított másik álcahálót hamarabb megtalálom az Amazonas menti dzsungelben 300 méter magasról egy helikopterből kitekintve, mint akkor azt az ojjektumot ott Barcs központjában. Az idő hangosan ketyegett én meg keringtem sétálóutcáról sétálóutcára mint fing a gatyában. Bejártam az okmányiroda, a posta, a kínai kingkong áruház épületek bűvös háromszögét, amiből menet közben persze paralelepipedon lett, és mikor harmadjára vitt ugyan oda vissza a gps, leszálltam a motorról és beszaladtam az első utazási irodába megkérdezni a csajoktól, hogy merre van az arra. Némi vakarózás után kiderült, hogy nem is itt… Pedig olyan szépen alakult a reggel…

img_6131.JPG
Mire visszabalettoztam maxigázon Zéhez, meglepődve láttam, hogy néhány 16-18 év körüli helyi erő nézi a járda másik feléről. Oo-Óóó mondom erre most nekem sem időm sem energiám. – oda sem kellett érnem, gondolom éles eszükkel kikövetkeztették a bőrruha, a kezemben tartott sisak és a tanktáska kombinációból (és abból hogy rohanok a motor felé), hogy enyém lehet … “háhallod.. dicsagezgáddzsi!hámekkoramotorezmá?mijez béemvé? osztmennyitmegy?adodaviszlekegykört höhöhö” Miközben vettem fel a sisakot, illedelmesen és sorrendben válaszoltam: valóban,800,nem,attól függ és NEM. Gondolom a reggeli agysebész konferenciára igyekeztek ők is, én is siettem, így a reakciókat nem vártam meg, tovább indultam. Nagy nehezen meglett az iroda. hála a jó égnek nyitva volt, az Úr az asztal túloldalán nagyon kedves volt (megjegyezte, hogy kb. 6 perce volt itt egy motoros kolléga), így nem telt el pár perc és újra rohantam a Zé felé, immáron a friss biztosítási papírral. Na most kéne megtalálni a többieket. Mivel megbeszéltük az útszakasz első soktíz kilométerét a határ után, elindultam a határ felé, beálltam a sorba, ekkor gurult mellém Pista. Na mondom ő is eltévedt, vagy mi a pikula van? Mondja, hogy miután ő végzett, visszagurult a főúton, hátha összefut velem, de nem voltam sehol, ezért ő is visszajött a határhoz. Lényeg a lényeg, zöldkártya pipa, Pista is meglett, a többieket pedig simán utolérjük. Mondanom sem kell, a határon nem akarták elkérni a frissen kiizzadt papírom, de udvarias mosollyal beletörölgettem a horvát határőr-hölgy szemgolyójába, “mosmámegnézed!?” felkiáltással. Itt kell megjegyezzem, hogy a határőrök nagy százaléka kifejezetten kedves volt velünk, motorosokkal. Kivétel persze itt is akadt, de az a sztori majd csak a történetünk vége-felé fog jönni. Még csak kilenc óra után jártunk nem sokkal, de már többször gyöngyözött a homlokom, mint máskor összesen egy hét alatt.

Meglódultunk a többiek után, nem mondanám, hogy minden sebességkorlátozó táblát pontosan betartottunk, fogalmazzunk úgy, hogy a józan paraszti ész határain belül inkább ajánlásnak vettük. Az első hivatalos megálló Lipikben volt, ezelőtt nem sokkal értük utol a bandát. Szépen besoroltunk ki-ki a maga helyére és egy picit fellélegeztem. Lipikben ittunk egy nagyon finom kávét és hátra dőlve süttettem magam a terasz székén. Közben hunyorgásra húzott szemmel és a fejemen körbeérő, elégedett mosollyal konstatáltam, hogy az ovisok és a nagypapák is megálltak egy-egy pillanatra Zé mellett, hogy alaposabban szemügyre vegyék.
Sokat nem időztünk a kávézással, indultunk tovább Mostar felé, ami bizony még elég távoli célpontnak tűnt. Banja Luka városában megálltunk tankolni, ezután a gyönyörű Orbász (Vrbas) folyó mentén továbbra is délnek tartva elértük Jajcát (Jajce), ahol körbesétáltuk a híres vízesést és a vízimalmokat. Ezek látványa a Gyűrűk Urát juttatta eszembe, apró kis hobbitfalva, mohás tetőkkel, vízzel, magas fákkal. Érdekesség, hogy ez a város volt anno a végvár-rendszerünk egyik legdélebbi pontja, Mátyás király idejében Jajcai bánság néven Magyarország része volt. Nem mellesleg ezt a vízesést még Csontváry Kosztka Tivadar is megfestette.

img_6120.JPG

img_6121.JPG

img_6146.JPG

Mostar még mindig elég távolinak tűnt, így Petivel közösen megosztozva betoltunk egy fura, talán(?) pitában lévő szendvicset, ami egy lakókocsiból átalakított, út szélére támasztott, kis helyes terasszal körbeépített bódéból volt beszerezhető. a kajakikérő ablak fölé ragasztott fehér papírra csak egy felirat volt nyomtatva: “HALAL FOOD” … Próbálj meg úgy rendelni, hogy közben harákolsz az elfojtott röhögéstől. A szendvics zseniálisan finom volt, a kiszolgálás hibátlan, még azt is meg lehetett velük beszélni, hogy Euróban adjanak vissza, pedig itt Boszniában a helyi fityinget “KM”-nek hívják. (ezt mi változatosan vagy helyi bizbasznak, kilométernek, esetleg kilomárkának hívtuk, mikor épp mi illett a szövegkörnyezetbe) A lényeg pedig az, hogy bármivel is fizetsz, Te bizony ebben a KM-ben fogod a visszajárót megkapni, ami hivatalosan egyébként ‘Konvertibilis Márka’ . (A története röviden annyi, hogy 1998-ban került bevezetésre az ENSZ nyomására, az egységesítés jegyében, így a bosnyák dínár, a szerb dínár és a horvát kuna helyett azóta a konvertibilis márka a hivatalos, közös pénznem.) Különösen jó, hogy túravezetőink felhívták a figyelmünket arra, hogy a fizetőkapuknál (autópálya) vagy pontosan adjuk a pénzt (eurót) vagy a lehető legkisebb címletet nyújtsuk be a bódéba (fém eurót el sem fogadnak, azt mosollyal kísérve azzal a lendülettel adják vissza az ablakon “naneszórakozzálhülyegyerek” arckifejezéssel), mert a konvertibilis márkával sok mindent nem tudsz majd utána kezdeni és viszonylag szar lesz a 236 db visszaválthatatlan fémdarabbal a zsebedben csörögni. Vagy esetleg még megpróbálhatjuk eladni Rókának az üvegtigrisből

A gyönyörű Neretva folyót kísérve indultunk tovább délnek, Mostar felé. A Nap mintha csak nekünk sütött volna, a Neretva mentén magasba húzódó hegyek csúcsai mögött néha el-elbújt, de végig kísért minket egészen Mostarig. Este 18:20 körül érkeztünk meg és pakoltuk le a motorokat. Fújtunk egy nagyot. (Mindeközben azért 1-2 pálinkát is leküldtünk természetesen, hiszen ez már komoly hagyomány lett).

img_6124.JPG

img_6125.JPG

img_6126.JPG

Gyors fürdés és átöltözés után besétáltunk az óvárosba. Én személy szerint még sohasem láttam Mostart, csak dokumentumfilmeken, fotókon. A falai nem csak a sajnálatos eseményekről mesélnek, különleges hangulata és magyar vonatkozása (az “öreg híd” újjáépítése) miatt erősen versengett nálam a dobogó legfelső fokáért de -bár csak arasznyival elmaradva- a második város ezen a túrán, ahová azonnal visszamennék.

img_6127.JPG

Rengeteget lehetne róla mesélni, s mivel a következő és egyben idei utolsó túránk során is érintettük, így ebben a leírásban nem eresztem bővebb lére a mondandóm. Egy kifejezetten helyi jellegzetességekben bővelkedő étterembe mentünk vacsorázni, ahová az öreg hídon átsétálva jutottunk el. Az egyébként kedves és vendégszerető pincérek, kihozták a grill-tálat (hozzáteszem ez a MINI jelzővel ellátott grilltál volt, szerintem a normál méretűvel még ma is ott küzdenék), egy akkora tálcán mint egy Zil platója. Beburkoltuk ki-ki maga ízlésvilága szerint a vacsorát, majd egy rövid sétát követve visszatértünk a szállásra. Beszélgettünk még egy ideig a teraszon, aztán elvonultunk aludni.

Reggel a rövid de tömör eligazítás után első utunk Mostar fölé magasodó Hum-hegyre vezetett, ahol leparkoltuk a motorokat és körbesétáltuk az ott felállított, 23 méter magas katolikus keresztet, ami lentről, szinte a város összes pontjáról jól látható volt. Éjjel, még a hotel teraszáról nézve úgy tűnt, mintha a kereszt a hegy felett lebegne. Visszagurultunk a szűk, hajtűkanyarokkal tűzdelt úton a városba és délnek indultunk, a Buna folyó forrásához. Megérkeztünk ehhez a hatalmas hegyek közt zúgó, kristálytiszta kékeszöld folyóhoz és egy pillanatra elállt a szavam. A folyó épp az előttünk égbe meredő hegy gyomrából ered, a két orom találkozásánál, a hegyfalba ékelődve pedig egy kolostor áll büszkén, amit a török szultán építtetett a XVI. században. Kávéztunk, beszélgettünk egy picit és indultunk tovább. Irány Montenegro!!

img_6129.JPG

img_6130.JPG
Már igencsak vágytam a tenger látványát, elhatároztuk páran, hogy ha lesz rá lehetőség és idő, akkor úszunk egyet a sós lében. Gacko-nál megálltunk még egy kávéra, majd délnek fordultunk a Kotori-öböl felé. Az észak-nyugati csücskénél lukadtunk ki, ahonnan tovább ereszkedtünk lefelé és a legszűkebb keresztmetszeténél kompra szálltunk, hogy átjussunk az átellenes oldalra. Kiültem a komp szélére és néztem egy picit a szinte feketébe hajló, kristálytiszta, mélykék tengert, ahogy a nagy hajótest elől menekülő víztömeg tetejét fehér buboréksereg özönli el, és megint azt éreztem, hogy éppen ott vagyok, ahol lennem kell.

img_4760.JPG

Kikötés után az óváros felé vettük az irányt, ami számomra is meglepetés volt, mert úgy kb. 30 kilométer óta lilára rágtam a számat, hogy mikor fogja Zé bemondani az unalmast benzinhiány okán. Már elképzeltem, ahogy kommandózva kúszok a kertitörpék között, hogy lecsórjam a slagot valamelyik háztól, üzemanyag lopikázás céljából.. (bíztam benne, hogy valamelyik túramájszter kifogyhatatlan tankjából kapok engedélyt vészhelyzet esetén átcsocsózni egy kis benyát Zébe) A lényeg, hogy mikor már azt hittem, hogy a következő emelkedőt már babettás stílusban fogjuk abszolválni, a benzinkút helyett lekanyarodtunk az óváros alatt fekvő strand felé.. Hát mondom…, értem én, hogy meleg van, meg szívesen úsznék már egyet, de biztos voltam benne, hogy ebből tényleg lábbal hajtós rollerezés lesz. Kb. 50 perc szabadidőnk volt, ki-ki maga belátása szerint elment ebédelni, fagyizni, vagy éppen -mint mi is- úszni. A víz, fogalmazzunk úgy, hogy nem volt túlságosan meleg, de azért bírható sőt pár perc után kifejezetten kellemes volt. Próbáltunk pár fotót csinálni a parton, tudjátok, olyan hason fekvős, könyöklőset, amikor a tested 3/4-e még a vízben van. Nnna. Igyekeztem magamnak megmagyarázni, hogy a beesési szög, meg a fénytörés miatt nézek csak ki úgy, mintha egy tengeri tehén és egy vietnámi csüngőhasű szerelemgyereke készülne megfulladni, de aztán be kellett látnom, hogy még mindig nem vagyok két méter magas és 50 kilós Victoria’s Secret kifutómodell, így mielőtt a greenpeace-t riasztották volna, inkább kimásztam a vízből és gyors száradás után visszaöltöttem magamra a bőrgúnyát. (Külön sztori, ahogy a 80%-ban szárazra törölt testedre próbálod nyekergés közepette magadra cibálni a bőrcuccot, közben meg ugrálsz egy lábon mint a sérült gólya) Mindenki visszatért a kis kikapcsolódásból, így motorra ültünk és tovább indultunk és szerencsére a benzinkútig sem kellett Zét eltolni. Még a partról Peti felmutatott az öblöt körülölelő hegyek közül a legmagasabbra és mosolyogva mondta, hogy nemsokára onnan fogunk lefelé bámészkodni. Picit szürreálisnak tűnt ez a kép, de kíváncsi is voltam. Előre leszögezték, hogy hajtűkanyarból és szűk, nem mindig a legjobb minőségű utakból nem lesz hiány, így mindenki figyelmét felhívták kísérőink, hogy extrán odafigyelős a szakasz.

img_6132.JPG

img_6144.JPG

Valóban az volt és ahogy az lenni szokott, az elején még két sávos út fokozatosan kezdett szűkülni és egyre élesebben kanyarogni, ahogy haladtunk felfelé. Az út hegy felőli oldalán sokszor belógott egy-egy szikla, a külső oldalon pedig vagy kopottas szalagkorlát, vagy még az sem volt. Ennek ellenére nem volt meredek pulzusemelkedést okozó a szakasz, viszont annál szebb.. A csúcsra felérve félreállítottuk a motorokat és hosszú percekig csak kémleltük a kilátást. Ilyenkor csak állsz csendben és próbálod az agyadban elraktározni a képet, a hangokat, az illatokat. Most is úgy érzem, hogy -bár ott és akkor alaposan körbenéztem- az ilyen kilátásból sosem elég, valahogy minden pillantásnál felfedezel egy új színt, egy új hegycsúcsot. A szállásunk előtti utolsó megálló a szomszédos Lovcen Nemzeti Park közepén elhelyezkedő óriási mauzóleum volt. A hegytetőn lévő hatalmas épület környezete elképesztően gyönyörű, aki arra jár mindenképpen ajánlom, hogy menjen fel odáig, a mauzóleum is, de a körülötte lévő táj pláne megéri azt az egy órát. A növényzet különleges, a fenyőkkel, olajfákkal, gyógynövényekkel, bokrokkal teli sziklás fennsíkok és hegyoldalak látványa maradandó élmény.

img_6133.JPG

A mauzóleum egyébként Montenegró leghíresebb filozófus-költőjánek, Petar Petrović-Njegošnak állít emléket. Én magam Petivel és Zolival karöltve, köszönettel megtagadtam a 461 lépcsőfokból álló oda-vissza küzdelmet, mert bár egyébként sem éreztem óriási késztetést, de a szalaghiányos térdem már a gondolatra is hangosan felsírt. A Nap egyre laposabban sütött, a hőmérséklet is érezhetően csökkenni kezdett. Miután mindenki visszatért a motorokhoz, meglódultunk a szállásunk felé, amit kiszúrtunk már nézelődés közben is: az alattunk elterülő völgybe lenyúló erdősáv tövében állt. Ismét fáradtan, élményekkel teli nap után estünk be a szállodába, ahol szokás szerint leküldtünk 1-2 páleszt és mire körbe néztem, már egy korsó sörrel a kezemben kóricáltam. Vacsora és alvás következett, hiszen másnap egy hosszú szakasz várt ránk: visszatérünk Boszniába és bejárjuk a keserédes emlékeket mesélő, csodálatos Szarajevót…

Folytatás hamarosan.