Hószánozz velünk… 2018. január

Hószánozz velünk… 2018. január

Több okból is vártam már nagyon a január 25.-ét. Egyrészről csütörtöki nap ellenére, nem kell dolgozni menni, másrészről úttörő lehetek a motorozzvelünk.hu történetében, hiszen részt vehetek, az első hószán, motorosszán túrán.
Egy motoros túra előtt, már nem igen szokott verni a víz, hogy mit is kell összepakolnom illetve magammal vinnem, de most vagy 2 héttel korábban elindult az agyaskodás, hogy motorosruha vagy síruha, milyen kesztyű, milyen sisak, bakancs vagy csizma? Végül az aláöltözet-síruha-síkesztyű-motorosbukó-motoroscsizma kombó mellett döntöttem. (szerintem jól)
Aztán ahogy közeledett az indulás időpontja, egyre sűrűsödtek a telefonok és email-ek, hogy ki, mikor, kivel, mivel, milyen útvonalon stb.
Mi Józsi-Ági párossal szövetkeztünk és nagyon bölcsen, (de még inkább kényelmesen) a ház elé beszéltük meg a találkozót.
Csütörtökre csupán annyi volt a “feladat”, hogy jussunk el az esemény helyszínére, Ivómezejére. Ezt mi hibátlanul abszolváltuk is, eseménytelen kellemes utunk volt. Már amennyire “kellemesnek” nevezhető egy 187cm-es, egy mázsás testtel, egy Ford Ranger hátsó ülésén eltölteni úgy nagyjából 10 órát… (Tudom, Józsi… kussolok, mint sz@r a gazban… háztól, házig fuvar, miegymás… Amúgy meg ezúton is köszi, hogy az odaút ellenére is hazahoztál minket!) :-))

Hideg idő, meleg fogadtatás – ahogy az így január vége felé, Erdélyben megszokott. Alig nyeltük le a “Welcome” pálinkákat, máris lehetett újratölteni a poharakat, mert befutott a következő 4-es csapat. A harmadik brigádra kicsit várnunk kellett. Ők elhasználták mind a “kérdezzük meg a közönséget”, (helyiektől érdeklődtek) mind a “telefonos segítséget” (hívjuk fel a Lazát, holaviharbanvannak?). Izvoare és Izvoru (Muresului) csupán néhány betű, na meg 60km különbség. Sebaj, vacsorára ők is előkerültek. (Egy páros, némi műszaki probléma okán, visszafordulni kényszerült, így ők csak bő 24 órás késéssel csatlakoztak hozzánk)

Reggel szikrázó napsütésre ébredtünk és egy kiadós -helyi- reggeli után, izgatottan toporogva vártuk a 10:30-at, amikorra is megbeszéltük az indulást. Gyuszi és Csabi, tartva a menetrendet, platóra ültették a bandát és harsány kacajok kíséretében, megindultak velünk a hegyek irányába. Nagyjából 5 percet zötykölődtünk a szánokig. Géposztás és egy “itt adod a gázt, ezzel fékezel, ha csipog, ezt a kábelt megmozgatod, ezzel a gombbal meg leállítod” eligazítás után, már soroltunk is be Csabi mögé és már húztunk is ki, a hóborította kocsi útra. Túl sokat nem óvatoskodtunk, mert rendesen bő gáz kellett ahhoz, hogy tartsuk a tempót. Én, mint első bálozó, csak kapkodtam a fejem, egy 140LE-s, számomra teljesen ismeretlen, ám igencsak izgága szerkezeten ülve… Persze mindezt póker arccal, mintha 30 éve ezt csinálnám.
Az út, szép lassan el kezdett keskenyedni, végül már csak egy ösvény maradt; a tempó viszont alig mérséklődött. Illetve de. Mielőtt átugrattunk volna egy patakmedren,(!) egész lelassítottunk. 😀 Első körben, nagyjából 15 percet haladtunk és elértük az első “pálinkapontot”. Mire “kicsi Endre” is megérkezett (így szólította Csabi a csoport záróemberét, aki azért nem volt olyan kicsi, a maga kb. 110-120 kg-os, amolyan emberes testalkatával) az eleje már túlvolt az első korty pálinkán. Aztán körbejártak az üvegek, mondván, hogy itt nem csak hogy lehet, de -szinte- kötelező az italozás.
Csak csodáltuk a rengeteg havat, a mesébe illő fehérséget, a hatalmas, hótól roskadozó fenyőket, a gyönyörű erdőt na meg a friss tiszta levegőt. Ja, azt nem, mivel a szánok, (zömében kétütemű) kékes-szürkés füstje lepte el az uatat, amerre haladtunk.
A program nagyjából állandósult; kb. 15 perc haladás, majd némi pálinkázás. Ha jól emlékszem, a 3.-4. megállónk lehetett, amikor is egy “útelágazásodás…őőő…útelágazódáshoz” érkeztünk (nehéz szó) 😀 ahol forrásvizet lehetett vételezni. Itt aztán mindenki meglepődött. Jó magam is azt vártam, hogy az éppen nem darabos hőmérsékletű vízbe belekortyolva, majd hangos ropogással fognak kiperegni a fogaim, de nem. Kellemes, min. 10-12C-os, nagyon finom, kissé vasas ízű, enyhén szénsavas (bor)vizet kortyolgattunk, ami egyrészről kifejezetten jól esett, másrészről a nagy mennyiségben elfogyasztott alkohol miatt, a jótékony élettani hatására is éppen szükségünk volt.

Ezután egy “gyorsasági szakasz” következett, ahol a szánom km órája szerint, 80-100km/h is elértük néha. Ezen a részen volt az egyetlen ködös etap, ami ennél a tempónál, azonnal jég formájában csapódott a plexikre, szemüvegekre, kamera objektívekre. Tovább haladva, egyszercsak épületeket és síelőket pillantottunk meg, amiből világosan kiderült, hogy felértünk a Madarasi-Hargitára. Itt a “Súgó” teraszán, nekivetkőzve a kellemes napsütéstől, ki-ki a maga étvágya szerint falatozott; mi egy jó paszuly csorbát választottunk, egy nagy maréknyi lilahagymával. (amit utána még egy jó darabig “élveztünk” a bukósisakban) 🙂
Az utassal szánozók, időközben cseréltek. Na nem a klasszikus “párcserét” kell elképzelni. Annál sokkal rosszabb. A férfiemberek ültek hátra -és kapaszkodtak mindenbe, ami kicsit is stabilnak tűnt- míg asszonyaik, nem kímélve sem a technikát, sem férjeiket, nyomták, mint süket a csengőt. Zsolti barátom meg is jegyezte vacsora után, hogy: jó ez a szánozás; baromi nagy élmény, de most már tudom, hogy ezt egyedül kell csinálni!

A Hargitáról lefelé, a kocsi úton jöttünk, amin az Erdély túráink alkalmával, már többször is jártunk motorral. Mivel még világos volt és a szánokban is volt benzin, csaptunk még 1 karikát. Visszatérve a “telephelyre”, az utolsó 12m-en, ledadogott a gépem, el kezdett fulladni, végül megállt. Gyuszi mindjárt neki is ugrott volna, de Csabi, igazi székelyes bölcsességgel és nyugalommal leintette. “Hagyd, ennyi pálinka után, csak nagyobb bajt csinálnánk! Majd reggel meghallgatjuk. Ha szép hangja lesz, ezzel jössz s ha nem majd másikkal.”
Az este hátralévő részében, az evés, ivás, sztorizás játszotta a főszerepet, na és sok-sok vidámság.

Reggel az “átment rajtam egy úthenger… nem is, inkább kettő” érzéssel ébredtünk, de alig vártuk, hogy megint fél 11 legyen. A reggelinél kiegészült a csapat, ugyanis éjszaka megérkezett az utolsó, addig még hiányzó páros, így a platón még egy kicsit szorosabban kellett ülnünk. Az előző napi szánom, persze teljesen “megkotlott”, úgyhogy másikkal vágtam neki a szombatnak. Kb. 23 és fél méterig még örültem is neki, aztán ez elég gyorsan el is múlt. Gyakorlatilag 1m-t nem lehetett vele egyenesen menni; folyamatos gépészkedést igényelt az úton tartása. Az első megállónál mondtam is Csabinak, gyanús, hogy ez ma le fog dobni… mire ő csak annyit válaszolt: “ha nem tudod megülni…” Na, gondoltam magamban, így kell valakit motiválni… 🙂
Kisvártatva kiértünk egy hatalmas csupasz területre, ami tulajdonképpen egy hegyoldal volt. Itt tartottunk egy kis “szabadfoglalkozást”, mindenki legnagyobb örömére. Mint az önfeledten játszó gyerekek a homokozóban… és csak úgy zengett a völgy, a sokezret pörgő motorok visításától.

Miután kiszórakoztuk magunkat, haladtunk tovább a “libáni kocsma” felé. Az ösvény amin haladtunk, egyszercsak egy szalagkorlátban végződött, ami a 138-as utat választotta el tőlünk. Gondosan leparkoltuk a járgányainkat és átsétálva az úttest túloldalára, bevettük magunkat egy helyi késdobálóba. Az “egység” nem volt se szép, se kellemes, de a jó kedvű társaságot ez cseppet sem zavarta. (A kocsma előtt, épp egy hiányos elejű motorosszánt próbáltak egy utánfutóra taszigálni. A szebb napokat is megélt gép talapai, konkrétan szanaszét álltak, pedig még egy spanifer is próbálta helyén tartani az egyiket, igaz, mindhiába.)
Visszafelé útba ejtettünk még egy “játszóteret”, ahol a szügyig érő szűz hóban, csapathattunk a szánokkal, fel s alá. A végén Csabi úgy szólt ránk, hogy hagyjunk még egy kis benzint a vasakban, mert még vagy 10km-re vagyunk az otthontól.
De szerencsére ezt az utolsó szakaszt is rendkívüli esemény nélkül abszolváltuk, így miután minden szán a helyén állt, és mindenki mosolyogva, épen és egészségen szállt le, a túravezetőink megkönnyebbült sóhajjal nyugtázták, hogy “na most van vége a napnak”. Erre persze inni kellett, így pillanatok alatt felszippantottuk a maradékot. (ami hozzáteszem, nem volt túl sok)
Mivel az ebédet aznap kocsmázásra cseréltük, igencsak idejét éreztük a vacsorának, így sebtiben összeálltunk egy csoportképre és már csimpaszkodtunk is fel a teherautónk platójára. Az esti program, nagyjából pont ugyanaz volt, mint egy nappal korábban, annyi különbséggel, hogy a társaság nagy része, alig tudott ülni a fáradtságtól. Emlékeim szerint én egészen 20h-ig bírtam ébren. (na jó, lehet hogy volt az 20:15 is)

Másnap, reggeli közben megállapítottuk, hogy született mázlisták vagyunk, hiszen 2 napon keresztül, szikrázó napsütésben volt részünk, most meg egészen szürke, borongós időben vettünk búcsút házigazdáinktól és egymástól.
Kellemesen elfáradva, az élményektől zsibongó fejjel -na meg a szilárd elhatározással, hogy ezt muszáj lesz megismételni- vágtunk neki, az előttünk álló ~740km-nek.

Ha egy jó motoros túrára vágysz katt ide

Több fénykép a hószán túráról katt