1000 kanyar túra, 2014. július 18-20.

1000 kanyar túra, 2014. július 18-20.

Hagyományainkat követve, idén is motoroztunk egy jót a csipkés hegyek árnyékában, a Dolomitokban. A túra neve sokat elárul, 1000 kanyar, nem pedig 1000 pizza, hogy miért? Mert itt minimum 1000 kanyar boldogítja életünk évről évre, megkerültük a Sellat, motoroztunk fel és le pl. a Gau hágón keresztül, ami csak az egyike annak a 12 db hegyi átkelőnek amit 2014-ben meghódítottunk.

Az első nap! Valamit valamiért, szóval kicsit eladtuk a lelkünket az ördögnek, megcéloztuk az A2-es autópályát. Persze mehettünk volna sima főúton, de úgy még később értünk volna be a hegyek közé, még később kezdhettük volna el csökkenteni a kanyarok számát, elvégre 1000 darab várt ránk.  Villachig semmi különös, autópályázás és pihenők váltották egymást, na de utána ráfordultunk, szembementünk a hegyekkel. Úgy ki voltunk éhezve a kanyarokra, mint Garfield a nasira. Tröpolach, igen, itt vagyunk, innen kezdődik a Nassfeld, a síelők egyik kedvenc paradicsom. Gyermeki mosollyal vágtunk neki a túra első hágójának. Stabilgáz, kis hátsó fék és a fordulatszámmérő szépen kúszott felfelé, a gumik szélét is munkára fogtuk. Hú ez nagyon hiányzott már gondolattal a fejünkben fűzzük egymásra a kanyarokat, a panoráma, a szuper aszfalt, az ívek és a jó csapat, ez kellett nekünk. A napos, kellemes időjárás már csak hab a tortán. Tetőre érve, a „tóparton” megpihentünk, kávé, süti, cigi, nő nincs és de sztoriból annál több. Nem időztünk sokat, mindenki izgatottan várta a következő szakaszt, átléptünk Olaszországba és hágó déli oldalán ereszkedtünk lefelé. A Fella folyó kanyargós medrét lekövetve Tolmezzoig értünk el. Itt északnak fordultunk és irány a Plöckenpass, aminek hála visszajutottunk Ausztriába. Na de ne szaladjunk előre! Amennyire eldugott, na annyira jó kis hágó ez. Meredeken emelkedik, a déli oldalon kitűnő aszfalt, egyenes része alig és még csemegéket is tartogat. Alagutak, persze nem csak úgy simán, hanem hajtűkanyarral fűszerezve.  Csoport felkészült, nekivágtunk. De erre igazán nem lehet felkészülni, amikor stabilan, éj fekete úton, íves kanyarokban döntöd, nyomod lefelé a motort és amikor már azt érezted, hogy igen, meg van, én vagyok a Doktore, na akkor jött egy olyan, egy alagút, plusz kanyaaaar. Úgy visszafordult, hogy a bal hátsó indexemet láttam, az előttem lévő osztrák FJR az oldaldobozával végig megjelölte az alagút falát, szép egyenletes csíkot rajzolt rá. Mi ügyesebbek voltunk, karcolás nélkül teljesítettük ezt az etapot is, felértünk a tetőre. Innen már nem volt sok hátra, ha lenéztünk szinte láttuk a szállásunkat. Elindultunk lefelé és rákanyarodtunk, az egyik kedvencünkre, a 111-es útra. Na de az is milyen volt! Egy völgyben vezetett végig minket, konkrétan a hegyoldalban falhattuk a métereket, amíg igazán lassan pörögtek. Itt nincs száguldozás, negyedikbe is csak véletlenül kapcsolhattunk. Kérem szépen, itt kanyarok vannak, voltak és lesznek, de annak minden fajtája. Komolyan mondom, a végén már elszédül az ember. Szerencsére, Váratlan Feri szerint sajnos, a szállásunk ennek az út 1/3-nál volt. Hirtelen élesen jobbra kellett fordulni, szinte fülig döntve motorjainkat és felfelé kezdtünk el kapaszkodtunk. Jobbra, balra, jobbra, jobbra, visszafordultunk, ott inkább balra, jobbra és a hegyoldalában magányos panziónk már csak ránk várt. Nem hittünk a szemünknek, kilátás ötös de csillagos, szó szerint lábunk alatt terült el a völgy. Olyan érzésünk volt, hogy kézzel elérjük a szemközti olasz hegyeket. Valaki felkiáltott, sörért kiáltott. Itt senki semmi rossznak nem volt elrontója, „Bier bitte”. Szobákat elfoglaltuk és a teraszon, a panorámában gyönyörködve belekezdtünk az esti programba, sör, vacsora, beszélgetés, a másnapi tervek…  

Hamar eljött a túra második napjának reggele, tehénbőgés, friss hegyi levegő, a tegnapi panoráma sem változott, jó helyen voltunk. 7 órától terül terülj svédasztalos reggeli, majd fél kilenckor brömmügüs indulás, cél Sillian. persze most végig a 111-es úton, egyfajta bemelegítés gyanánt. Amilyen az elsőnapi 1/3 volt, na kétszer olyan jó volt a maradék 2/3. Jól sikerült, mindenki elégedetten mosolygott a bukóban, főleg amikor egy Billa-nál le is parkoltunk váratlanul! De ezután jött csak a túra lényege, a csipkés hegyek országa a Dolomitok. Szépen sorra vettük a hágókat, motoroztunk, megálltunk, fényképeztünk, motoroztunk, fagyiztunk, ja azt nem, majd ismét motoroztunk, pihentünk.  Ha jól számoltam 8 hágót érintettünk, a Misurinától kezdve egészen a Giauig és persze a Sella kör is meg volt. Ez a hely nem véletlenül vonzza motorosok ezreit, nem véletlenül tesztelnek itt új motorokat a gyárak, az újságok. Olyan élményben lehet részünk amiben máshol nem. Lélegzetelállító, kopár, csipkés csúcsok között húzhattuk a gázt, mentünk le és fel, hol 2 200 méteren, hol pedig 1 000 méteren gurultunk vagy éppen kávét iszogattunk. Olyan ez, mint egy hullámvasút, egy motoros hullámvasút ahol Te szabályzód a sebességet. Itt van a felejthetetlen Misurina tó, ez egy gyöngyszem a szürke kopasz hegyek között vagy a Col de Toi kanyarja, a Passa di Fedaia látványáról nem is beszélve. Pont belefutottunk a sziesztába, így hát mi is kerestünk egy éttermet.  Délután pont ott folytattuk ahol ebéd előtt abbahagytuk, motoroztunk! Jött a Giau, ami a passok legjobbja, olyan kanyar kombinációkkal, amin eddig csak álmunkban motoroztunk. Nem tudod és mi sem tudtuk ott eldönteni, hogy a kanyarokat támadjuk meg vagy inkább a tájban gyönyörködjünk. Aztán mind a kettőt választottuk, raktároztuk az élményeket, hogy legyen mire emlékezni a hosszú téli estéken. Motoroztunk,legalábbis azt gondoltuk, majd amikor egy helyi srác külső íven félig keresztben elment mellettünk egy kanyarban, na után inkább nézegelődtünk. Természetesen mint mindig, a tetőn most is szusszantunk egyet, jöttek a selfiek. Cortinában sajnos a szokásos olasz fagyizás kimaradt L, de legalább lesz miért visszajönni 2015ben ;).  A tervek szerint innen „hazának” kellett volna fordulnunk, de a csapat másként döntött. Egy kis kerülőt választottunk és olasz fenyvesek védő ölelésében motoroztunk még egy kicsit. Ennek hála Olaszország egy teljesen másik arcát ismerhettük meg, ahol kanyarban szintén nem volt hiány. A nap végén jött újra Tolmezzo, majd ismét az alagutas, hajtűkanyaros hágón találtuk magunkat. Ismerősként vettük már be a hajtűket, az alagút már meg sem kottyant. Szállásunkra visszatértünk, bár VáratlanFeri szerint addig kellene menni amíg süt a nap. Ez megoldódott mivel egy hegy pont eltakarta a napot, így hát a szállásra motoroztunk, persze megint az ördögi 111-esen. Kellemesen elfáradva, mindenki lerogyott a karfás székekbe és előjöttek a napközben elhallgatott sztorik, események. Azt mondanom sem kell, hogy röhögésünk szakította meg a völgy csendét.

 

Harmadik nap, irány haza. Szomorú ez a reggel minden túrán, ugyanis pakolni kellett, el kellett hagynunk ezt a fantörpikus helyet. A svédasztalos reggelit nem tudtuk lecsupaszítani, búcsút vettünk a völgytől és elindultunk hazafelé. Ez utolsó nap mindig a túra levezetése szokott lenni, a többség siet haza a családjához. Ez most is így volt, de azért még beiktattunk egy két érdekességet. Felmentünk a Pyramidenkugelra és onnan megcsodáltuk a Wörthi-tavat, majd a 69-es út kanyarjain koptattuk gumijainkat, hogy Dél-Stájeroszág borútjával búcsúzzunk az 1000 kanyar túrától.

 Köszönjük szépen mindenkinek a túrát!

A túrán készült képeket itt találjátok -> katt ide