2016. június 10.-12. Glockner és a többiek

2016. június 10.-12. Glockner és a többiek

Az idén (2016-ban) 80 éves Ausztria egyik legmagasabb hegyi útja, a Grossglockner Hochalpenstrasse. Így hát, ebben az évben, volt mire fognunk, hogy túrát szervezzünk a nagy fehér óriáshoz. Mert valljuk be, „ezt látni kell” duma már egy kicsit kezd unalmas lenni. Sokkal jobban hangzik, hogy vazze már 80 éves a glockis út, menjünk már el oda.
Nem? De!

Június elejére, azaz 10 és 12 közötti hússzúhétvégre böktünk rá, jó lesz az. Ha szerencsénk lesz még hó is lesz (hát volt), plusz még napsütés is (hát ez nem volt).
Na de inkább mesélek tovább…

Az idén (2016-ban) 80 éves Ausztria egyik legmagasabb hegyi útja, a Grossglockner Hochalpenstrasse. Így hát, ebben az évben, volt mire fognunk, hogy túrát szervezzünk a nagy fehér óriáshoz. Mert valljuk be, „ezt látni kell” duma már egy kicsit kezd unalmas lenni. Sokkal jobban hangzik, hogy vazze már 80 éves a glockis út, menjünk már el oda. 

Nem? De!

Június elejére, azaz 10 és 12 közötti hússzúhétvégre böktünk rá, jó lesz az. Ha szerencsénk lesz még hó is lesz (hát volt), plusz még napsütés is (hát ez nem volt). Na de inkább mesélek tovább…

Rábafüzesről indultunk, ahol már csepergő esőben tartottuk meg a szokásos eligazítást és ez, a felülről érkező égi áldás el is kísért bennünk egészen Grazig. Na de itt kegyelmet és kék eget kaptunk, a száraz útról nem is beszélve. Úgy örültünk neki, mint majom a banánnak és legalább annyira élveztük is a „gabi” kanyarjait! Innen következett Ausztria egyik legveszélyesebb (statisztika szerint) motoros útja. Vacogó foggal, kormányt szorítva araszolgattunk, mintha jégen mentünk volna. Na jó, ez így nem igaz mert élveztük, nagyon is élveztük ezt a szakaszt. Döntögettünk jobbra, balra, felidézve azokat a technikákat amiket a tréningeken vertek belénk. Kanyargásztunk egy kicsit, megdolgoztattuk a gumik szélét és egy több mint 20% lejtőn is leereszkedtünk. Fantörpikus érzés volt ez a jó pár kilométer és be kell vallanom már nagyon hiányzott, ahogy a pihenő is a Turrachsee partján.

De csak ezután jött a tuti, a Nocki, a maga 35 kilométerével, famotorjával,  xy számú kanyarjával, 2 csúcsával és jó pár vadrácsával együtt. Hohoooo, „jó lesz ez” mondattal vágtunk neki és nem csalódtunk benne, ahogy a tetőn lévő hüttében sem. Egy dolgot sajnáltunk, hogy véget ér ez a szakasz is, de mint tudjuk, ilyenkor mindig kezdődik valami új.
Itt is így volt, go a Maltatal-hoz. Mákunk volt, mert a lámpáknál szinte azonnal zöldet kaptunk és a teherautót is ki tudtuk kerülni, így nem kellett katalizátorként megszűrnünk a kipufogógázát. Szóval, zöld a lámpa (mivel egyirányú az út) ezért nyete neki! Kanyarról kanyarra haladtunk felfelé és nem tudtuk eldönteni, hogy a tájat vagy az utat nézzük, mert mind a kettő fantasztikus és egyedülálló. Alagútban van egy hajtűkanyar, de azt észre sem kell venni, sima liba. Tudod, oda mész, ahova nézel és nem lesz gond! 1 000 méteres szintkülönbséget legyőzve felértünk a víztározóhoz és a 200 méter magas gáthoz, amit égig érő csúcsok vesznek körül. A látvány grandioso, ahogy az orosz mondaná! Megnéztük lentről és fentről is, kaptunk egy kis titanc félinget és a szerencsésebbek egy jó jegeskávét is, persze napsütésben. Na de menni kellett, elvégre 17 óra volt már és volt még vissza 50 kilométerünk. Síp, 3 perc és elindultunk a szállásra, persze még útba ejtettük Karintia legnagyobb vízesését, a Fellbach-ot és csak ezután parkoltunk le a szállásunk mellett. Este vacsora, sörözgetés és a sztorizgatás volt a program.

Reggel 7kor reggeli, 8kor a motoroknál tali, majd napi eligazítás és indulás, azaz lett volna, de a csúnya felhők bekevertek. Okostelefon elő és „regen radar” nézegetés. A Grossglockneren esik… sírni tudtam volna, legalább annyira, mint amikor az óvónénim elvette a kedvenc fehér pacimat elalvás előtt, aminek sárga volt a sörénye. Na de, az csak víz, mondom a többieknek és elindultuk! A glocki előtt még egyszer megálltunk és 4 motor úgy döntött, hogy nem jön fel, ők más fele mennek. Okés, nem gond, a többiekkel felmentünk. Mákunk volt, mert az eső elállt, világosodott, az út is kezdett száradni csak a Vespa-sok és az Audi R8-as banda zavart be egy kicsit, de udvariasan elkerültük őket. A Ferenc József, a gleccseres kilátónál nem kellett parkolóhelyet vadászni, volt bőven, ahogy az étteremben is nyugodtan válogathattunk a finomabbnál finomabb rétesek közül, persze mit „vanilienszósze”. Szóval itt ettünk, ittunk, fényképeztünk Ausztria legszebb teraszán, majd tovább indultunk, hogy élvezzük a 48 km hosszú alpesi látványutat. A Hochtoron keresztül átértünk az északi oldalra, ahol kicsit szomorkásabb volt az idő, de a mi és a vespások jó kedve töretlen volt. Aztán következett az Edelweisspitze, a 9 macskaköves hajtűkanyarjával.  2 571 m magasan fehérszoba effektus fogadott minket, ködben, azaz felhőben találtuk magunkat! Ilyen időben, nagyon jó a pinlock? De ha otthon marad a polcon, akkor semmit sem ér! Itt is fényképeztünk, majd vespasok gyűrűjében gurultunk lefelé a hegyről.
Zell am See partján kávéztunk, fagyiztunk egyet, majd egy kis kerülővel, „istenem itt milyen jót lehetne motorozni, ha száraz lenne” gondolattal a fejünkben húztuk a gázt, sajnos vizes úton. A szállástól 60 km-re még kaptuk vizet, de sajnos a nyakunkba. Komolyan mondom, szerintem még alulról is esett. Öröm volt nézni!! Minden elismerésem a csapatnak és a Hölgyeknek, ez (is) férfi munka volt! A szállásra érve előkerültek a gyümölcs „szörpök”, megfázás ellen, majd vacsora és a sztorik következtek.

Reggel 7kor reggeli, 8kor a motoroknál… és sütött a nap. Hoho, irány a bonusz kör, a Nocki. Hát mit ne mondjak, fülig ért a szánk. Mondjuk a fizetőkapus néni nem értette, hogy miért nem alszunk még, miért akarunk mi reggel felmenni a hegyre. Meg is kérdezte, hogy „nem tudtok aludni?”. A válasz egyszerű volt, „nein”. A táj és az út, a tehenekkel együtt felejthetetlen, el lehetne itt motorozni egésznap. Utána persze, ismét jött a „veszélyes út”, majd apró, de annál izgalmasabb utak következtek. Kalandoztunk egy kicsit és nem bántuk meg. Hihetetlen, hogy a sógoroknál még a legapróbb út is kitűnő, patakokkal versenyezhetünk vagy éppen zöldellő fák, erdők védő árnyékában falhatjuk a kilométereket, ráadásul az út tekereg mint a „kijjó”. Pont az ilyen élményekért motorozunk, pont ezeket gyűjtjük minden túrán. Ezekre jó lesz majd visszaemlékezni vagy elmesélni a haveroknak egy baráti vacsorán, vagy hólapátolás közben a -10 fokban.
Persze a nap utolsó szakaszán az A2-ön majdnem megáztunk de végül nem gond!

Köszönjük szépen minden résztvevőnek ezt a túrát, köszönjük, hogy minket választottatok!