fbpx

2018 Balkán Fanatik 1/2.

2018 Balkán Fanatik 1/2.

Szezonzáró cidri túra : irány dél!

forrás: Tötő Zsó – blog

Van pár túrabeszámoló a tarsolyomban még, amivel tartozom. Ezeket esős, könyvolvasós, hideg napokon fogom pótolni, előtte jöjjön a 2018-as, tavalyi szezonunk utolsó túrája.

Horvátország, Bosznia, Montenegró, Albánia. – Szép kör, ugye?

 A csodálatos Balkán Picasso-i vonalvezetésű országhatárainak köszönhetően sokszor léptünk határt, de valamilyen isteni csoda folytán mindegyiket megúsztuk különösebb szívás nélkül. Egyetlen egyszer álltunk több ideig, az albánoktól bebocsájtást várva, amikor az összeomlott számítógépes rendszerük miatt mindenki adatait egyesével, egy A3 méretű (nem a kocsi, a papírlap) könyvbe jegyzetelték le, de erről később.

 A túra maga ismét Barcsról indult, szerda reggel 8 órakor. A már megszokott nulladik napot Nagyatádon töltöttük a csapat egyik felével. A másik fele tőlünk nem messze Kocsonyavisontán, akarom mondani Csokonyavisontán (de komolyan az első verzió mennyivel jobb) éjszakázott. Kedd este már sejthető volt, hogy izzadni nem fogunk másnap kora reggel, de hogy ez az egész túra alatt így lesz, arra azért nem számítottam. Szerdán mire átértünk Barcsra Nagyatádról a gyors 7 órai reggeli után, én azt hittem, hogy ott döglök meg. Menet közben életemben először komolyan elgondolkoztam rajta, hogy kiállok a sor végéről és szólok a többieknek, hogy később találkozunk. Az aláöltöző kesztyű + motoros kesztyű kombinációban és az esőkesztyűmben is szét fagytam. Kb. 3 perccel az indulás után átfúrhattam volna egészen nyugodtan az ujjaimat egy négyes fúrószárral, semmit sem éreztem volna belőle. Ott sejtettem először, hogy ebből a jövőben markolatfűtés lesz. Az útszéli árkok, rétek hófehérek voltak a dértől. Barcson aztán a benzinkút parkolójában úgy gyűltünk a napfényre, mint hangyák a zsemlemorzsára. Toltunk egy papírpoharas presszó kávét, egy pisit (már megint a budiajtóért verekedtünk, ugyanis ebben a hidegben a komplett csapat átment húgykazánba), ketté osztottuk a csapatot és meglódultunk az első megállónk felé, ami hagyományszerűen egy kellemes cukrászda Lipikben, Horvátországban. (A tulaj már mosolyog, amikor hallja a motordübörgést.) Itt még mindig vacogtunk, de kezdett egész tűrhető lenni a létezés a napon. A kávé (ésapisi) után tovább haladtunk délnek. Átléptük a bosnyák határt és Banja Luka előtt tankoltunk, szendvicseztünk. Az irányt tartva iparkodtunk tovább, hiszen késő délutánra a tengerparton szerettünk volna már lenni. Nem maradtunk azért helyi rendőrségi szösszenet nélkül. Az egyik csapattagunknak sikerült egy sárgáspirosas színben világító lámpa alatt átgurulnia, amit a teljesen véletlenül arra haladó motoros biztoshogy úr kiszúrt és egy perc múlva bőszen integetett, félreállást követelve. Sok percen keresztül tartó alkudozás eredményeképp sikerült az összeget 30 Euróra redukálni. Igen ám, de abban a pillanatban, ahogy csapatunk tagja elővette a pénztárcáját és elkezdett benne kotorászni, a helyi erő meglátott egy ötezrest. Vagy Széchenyink markáns arca, vagy az ötös utáni három nulla varázsolta el, de gyors és szerencsére hibás fejszámolást imitálva inkább azt választotta. A pillanatnyi értetlenkedés után barátunknak leesett a tantusz és némi színlelt húzódozás után beleegyezett a cserébe, mire rendőrünk, csizmáit összecsettintve elégedetten és büszkén távozott a helyszínről. Azért kíváncsi vagyok mikor jött rá, hogy meglehetősen nagy kaliberrel lőtte magát lábon a hirtelen ötletével. Az M15 és M16-os úton, Livno város és a Busko-tó érintésével ismét határt léptünk, visszaérkeztünk a horvátokhoz. Ez a szakasz kifejezetten zseni volt, nagyon jó minőségű aszfalttal és sok kanyargással értük el a 8-ast Gornja Brela városka után. A kereszteződésben egy picit azért sírt a szívem, hogy nem Starigrad felé (felfelé, északnak, a 8-as út legjobb szakaszának irányába) indexeltünk. Azért nincs okom panaszra, a tenger látványa a lemenő nap fényében, sokadjára is lélegzetelállító tud lenni.

Brela, Baska Voda és Makarska vonalán megérkeztünk az első szállásunkra, Tucepi-be. Tulajdonképpen le sem dobtuk a cuccainkat, csak elrendeztük a motorokat és már hallottam is a csatosüveg gumitömítésének csodálatos cuppanását. Mészáros Laci (ezentúl nekem csak barackosLaci) pálinkájából leküldtünk egy kupicát, mert abbó’ baj ugye nem lehet. Ezután jól telekajáltuk magunkat, picit beszélgettünk még a teraszon a másnap reggeli tervekről. Vastag pulcsiban, hosszú gatyában, merthogy itt is, HIDEG volt!! Hát mi folyik itt gyöngyösön, hogy szeptember vége felé szétfagysz az Adria partján is?

 Másnap reggel aztán újra organizáltuk a két csapatot. Összejött ugyanis annyi ember, hogy érdemes legyen felmennünk a szállásunktól nem messze lévő Sveti Juréra (más néven Biokovo-hegy), ami Horvátország legmagasabb, (1.762m) közúton megközelíthető csúcsa. Ez a kitérő opcionális volt. Volt, aki szeretett volna feljutni, volt aki inkább kihagyta. Amíg a bátor jelentkezőket, akik azt is bevállalták, hogy a megszokott 8 órás indulás korábbra kerül, összetrombitáltuk, a többiek Coli és Joc vezetésével Dubrovnik felé vették az irányt. Rögtön a reggelt defektjavítással kellett kezdeni, a Sveti Jurés csapat egyik Deuville-jének hátsó gumija meglehetősen fittyedt állapotban fogadott minket. Mire felszereltem a csomagom Zére és odasétáltam lecsekkolni mi a helyzet, Peti már meg is oldotta a problémát, előkapta a topcase-ből a kompresszort, a defektjavítót és a szakszerű kukacozást követő felfújás után máris hadra fogható volt a vas. Indulás után folyamatosan figyeltem ezt az előttem haladó motort, ill. a frissen javított gumit, ellenőriztük is mikor a hegy lábához értünk, s megállapítottuk, hogy jól sikerült a szervizelés. Petivel ketten kísértük fel a tökös csapatot (:D bocs). Az az igazság, hogy balgaság lett volna kihagyni! Az előző napi fagyoskodás után beöltöztem mint az eszkimók, de még a tetőn sem volt OLYAN hideg, mint amitől féltem. Sőt, azt kell mondjam, az időjárás fergeteges volt. Teljesen tiszta ég, szikrázó napsütéssel. Hozzá kell azért tenni, hogy ennek az egyébként fizetős szakasznak a megmászása nem feltétlenül veszélytelen, hiszen felfelé haladva az emelkedő egyre meredekebb, egyre szűkebb visszafordítókkal tűzdelt, az út minősége sem a legjobb (főleg, hogy a helyi vadlovak ( <3 ) rendszeresen az ideális ívekre teszik le a kis szargolyóikat), a középső, kisebb szintemelkedésű szakaszokon a kanyarok beláthatatlanok és a koktélcseresznye a hab tetején az, hogy a fent felsoroltak után az építők úgy érezték, tök felesleges még korláttal is szarakodni, így az meg nincs. Nyilván nem teljesíthetetlen, csak azt gondolom eléggé odafigyelős. Csodálatos napsütés fogadott minket fenn.

Túl sokat nem időztünk a csúcson, egyrészt mert nem volt gatyarohasztó meleg, másrészt mert a csapat Dubrovnik felé haladó részét szerettük volna dél – egy óra környékén ott utolérni. És így is lett. Dubrovnik kilátójában találkoztunk végül, ahová felfelé tartva azért volt egy necces visszafordítóm. Emlékeztem én tavalyról, hogy felhordásos az amúgy is keskeny út, de az utolsó kanyarok egyike nem csak kavicsos volt, hanem a forduló utáni külső ív aszfalt rétege szét is morzsolódott és 10-15 centi szintkülönbséggel sóderágyban folytatódott. Szerencsére borítottam egy nagyobbat, mint amit egyébként terveztem és így szerencsére megúsztam a hömbölgést (ezúttal..)

Fent aztán összepacsiztunk a csapat többi tagjával, megittuk életem eddigi talán legdrágább kávéját (2 kápucsínó, 1 kis üveges zero kólával került átszámolva olyan 6.000 Forintba), aztán tovább indultunk dél felé, hogy a Kotori-öbölben a túloldalra kompozva fentről is megcsodálhassuk a kilátást. 

Akkor még vigyorogtam, nem sokkal később már nem annyira, illetve csak kínomban. Lovcen felé vettük ugyanis az irányt, amit előző évben imádtam, de nem sejtette senki, hogy a felfelé vezető utat úgy ahogy van, egy év alatt szétlapátolták és jelenleg murva az egész szakasz, fel-le közlekedő gigadömperek fűszerezésével. Egyébként nem is volt vészes, azért nem lehetetlen elközlekedni Zével egy kavicsos úton. Igen ám, de mire elértük azt a pontot, hogy marhaság lett volna visszafordulni, hisz 1-2 km volt hátra az elvileg már jó útig, ez a laza murvás út átváltott bokáig érő, hófehér vágott köves talajba. Itt már sejtettem, hogy nekem bizony lefőtt a kávé. Jött egy rövid, de meredek emelkedő, a fentebb említett útviszonyok közt, ahol szerintem gyalog is pofára estem volna, nemhogy motorral. Így is lett, hiába bíztam benne, hogy megugorjuk a feladatot Zével, hiába tartottam egy gázon, hiába voltam laza mint a rigalánc, a felénél a motor megsüllyedt és egy csúnya heresérv méretű kőnek köszönhetően a kormány azonnal becsuklott, én pedig lendületből betakaróztam a motorommal. 

A sor elején haladó Peti szerint, akivel sisakban össze voltunk kapcsolódva Interphone-on keresztül, úgy jelentettem be, hogy elfirkáltam, mintha azt mondtam volna, hogy süt a Nap. Hát most mit idegeskedjek. A lábamat kirántottam a motor alól, hogy a sisakomat ne zúzzam össze, kézzel kitámasztva estem oldalra, így a csuklóimat kicsit meghúztam, de szerencsére semmi bajom nem lett. A srácok azonnal jöttek vissza segíteni, bár nekik sem volt egyszerű lerakni a motort, kicsit még balettozott mindenki a megállásnál. Konkrétan feltolni is alig tudtuk hárman a kis emelkedőn, úgy menekültek a kövek a kerekek és a lábaink alól, mintha egy robbantás utáni törmelékhalmon próbáltunk volna átbillegni. Miután utolértem a többieket a továbbra is szügyig érő kőrengetegben, megálltam csendben hüppögtem egy percet. Hát, ciki vagy nem ciki, pont leszartam, hogy fáj-e valami, dühös voltam, amiért egy ilyen idióta helyzetben sikerült eldobnom a motor úgy, hogy a jobb oldali idomokban bizony sérülések keletkeztek, még a hengerfejet is megkarcoltam. Peti rögtön jött hátra csekkolni a fizikai és idegi állapotomat. (idegállapotba’ vótam maóni) Palotási Peti csapattársunk felajánlotta, hogy előre viszi nekem a motort, ha szeretném, de a düh átment dacba és azt gondoltam, ha a fene fenét eszik is, én akkor is végigmegyek ezen a szaron. Több hömbölgésem nem volt innentől, szolíd basszamázás közben kiértünk a lefelé vezető szakaszra. A tengerparton motoroztunk tovább a szállásunkra, Petrovacba. 

Folyt. köv! 🙂 

Nézz szét Tötő Zsó – blogján: katt ide

vagy

válogass motoros túráink között: katt ide