Csipkék árnyékában, 2012

Csipkék árnyékában, 2012

Az idei volt a harmadik alkalom hogy nekifutottunk a „csipkéknek”. Na nem a nagyi, igazi fából készült asztalát heverő csipkés terítőre gondoltam, hanem a Olaszország északi felén található égik érő csipkés hegycsúcsokra, a Dolomitokra.

 

 

{flike} {fshare}

Az idei volt a harmadik alkalom hogy nekifutottunk a „csipkéknek”. Na nem a nagyi, igazi fából készült asztalát heverő csipkés terítőre gondoltam, hanem a Olaszország északi felén található égik érő csipkés hegycsúcsokra, a Dolomitokra.

Most 11 motorral vágtunk neki a 3 napos túrának, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy idén megszámoljuk, tényleg meg van-e az 1000 kanyar. Péntek reggel találkoztunk a körmendi OMV kúton, ahonnét egy eligazítást után, 9 óra után kicsivel nekivágtunk a távnak. Osztrákiába átlépve sokkot kaptam, csak 10 motort látok a tükörbe. Hátha káprázik a szemem, megszámolom még egyszer, de most is csak 10. Belém nyilalt a tudat…ott hagytam valakit. STOP, számolás…. nem lettünk többen. Izzadva megvilágosultam, Gáborral Graz után találkozunk az A2-n. Sirály, meg van mindenki go tovább. Felgurultunk az A2-re, egy kis Louis, majd Gáborral találkoztunk egy AGIP kúton és innen már teljes a banda, irány a hegyek. Klagenfurth előtt véget vetünk az unalmas pályázásnak és Karintia egyik hágóján, a Seebergstattelen keresztül átmotorozunk Szlovéniába. Ami persze ennél jóval hosszadalmasabb és izgalmasabb volt. Ez volt a túra első hágója, ahol még képben voltunk a kanyarok számát illetően. Öröm volt nézni a tükörbe, és látni ahogy a Fiúk döntögetik gépeiket és egyre jobban kezdi magát mindenki otthon érezni az kanyarok birodalmában. Egy két helyen már szikrát is hánytak a koptatócsavarok illetve a leérő bukócsövek. Parádés egy hely az tuti. Szlovéniába átérve gonosz erők gyülekeztek fejünk felett és eleredt az eső. Egy huszárvágást követően, na és bízva abba hogy a túl oldalon nem esik, a Loiblpass segítségével visszaindultunk Ausztriába. Jelzem, nem jött be! Az alagút után meg kellett állnunk, a nyári ruhákat leváltották az esőruhák és a hőmérséklet is 16 fok köré hűlt vissza. De ez csak víz gondolattal fejünkbe lóra pattantunk és gyakoroltuk a vízen motorozást. Egy jó darabig szinte semmi sem változott, hol esett, hol nem, hol száraz volt, hol nem. Nassfeld megtört a jég, kék ég fogadott minket, így egy spar parkolóban megszabadultunk esőruháinktól, vásároltunk egy kicsit és már kellemes öltözékben kanyarogtunk tovább a 111-es úton. Kötschach után az út kicsit besűrűsödik, keskeny lesz és a kanyarok száma 1 kilométerre vetítve is csak nő és nő. Motorosok, itthon vagyunk!! Forgalom kevés, kilátás pazar, a kanyarok ívesek és az idő is kifogástalan, plusz még a szállásunk is nagyon közel van. Az utolsó 15 kilométert kb 25 perc alatt sikerült megtenni és egyszer sem kellett negyedikbe kapcsolnunk. A tervek szerint 6 óra magasságában el is értünk Birnbaumban, ahol már vártak minket. Gyors szobafoglalás, kulcsok szétosztása, motorok lepakolása és már is a vacsoránál találtuk magunkat. Tudtuk, hogy a holnapi nap kemény lesz, ezért nem vittük túlzásba az éjszakázást. 11 óra környékén már mindenki az ágyát nyomta.

Szombat reggel 7-30, reggeli, majd öltözködés irány a Dolomitok, a csipkék országa. Nyugatnak folytattuk utunkat a 111-esen. Amilyen az első 15 kilométer volt, na olyan volt a többi 35 is. Kanyar, kanyar és még egy kis kanyar és mindezt olyan környezetben ahol az ember 20 percet is el tudna időzni 500 méterenként. Végig egy völgyben kanyarog az út, egyszer a zöldellő legelők, majd a kopár csúcsok törik meg az ottani harmóniát. Silliant elérve egy gyorsat tankolunk, majd átlépünk olaszba és jönnek a Passo..-k, szép sorjában mit a kislibák. Elsőnek a Misurinapass, Tre Croci, Giau, Fedaia, Col de Toi, Gardena, Compologno, Falzerego, Valparola, Furkel-Sattel, Sattel-Sattel, amiknek az átlagmagassága eléri a 2000 métert. Elkezdhetném sorolni hogy melyik hágó milyen, milyen jók az utak, mekkora élmény felmotorozni a „tetőre” és ott meginni egy jó olasz kávét, egy almás pite mellé. Aki volt itt azért, aki még nem, az meg azért jöjjön el és nézze meg a saját szemével. Élje át azokat az élményeket, motorozza végig azokat a kanyarokat amikkel itt mi motorosok találkozhatunk. Egyszerűen egy csoda, égig érő csipkék árnyékában motorozni, megjárni a Sella kört, kanyarról kanyarra dönteni a vasat és hallani ahogy néha a lábtartó belekarcol a fekete aszfaltba. Hágóról hágórá járni, a kilométerórát nem nézni, hisz idő sincs rá, mert megint egy csúcs állja utunkat, amit igen is meg akarunk hódítani. Motorozunk, kávézunk, fagyizunk, fényképezünk, ámulunk és bámulunk ez ennek a napnak a programja. Itt az ember azt sem tudja hogy mit fényképezzen, egyszerű mindent, egész nap csak tekergetjük fejünket. Legszívesebben folyamatosan nyomnám a fényképezőgép exponáló gombját, miközben tudom, hogy ezek a képek sosem adják vissza azt az érzést, amit itt ezen a helyen tapasztalhattunk. Ez a napunk olyan volt mint egy hullámvasút, csak mentünk le és fel, kanyarogtunk jobbra, majd döntöttünk balra és végig mosolyogtuk az utat, hogy ilyen nincs és ez biztos hogy csak egy álom. De nem, mert még egy kis zápor után sem múlt el ez az érzés, ez ott maga a valóság. Fél nyolc magasságában értünk vissza a szállásra, ahol is furcsa dolgot tapasztaltam. Vacsora asztalunknál nagy a csend! Megijedtem, ennyire rossz volt, ennyire rosszul mentem elöl, ennyire rossz ez a hely. A csend végre megtört…. „Péter, hát itt több volt 1000 kanyar tuti”. Kellemes fáradt mindenki és már csak a vacsorát várjuk. Miközben talán mindenki gondolatban végig járja újra kedvenc hágóját, kedvenc kanyarját, leül kedvenc parkolójába ahol is lába alatt a világ. Nem húzunk nagyon bele az estébe, élmények cserélnek gazdát, sztorizgatással telik a vacsora. 10 óra után már mindenki a szobájában szuszog.

Vasárnap, utolsó nap! Egy csapat egyenesen hazának indul végig autópályán, nekik még 900 km az otthoni célig. Mi egy páran még maradunk és felmegyünk a Villacher-re hogy búcsút intsünk a Dolomitoknak. Kegyetlen ez az út is, kanyar kanyar és kanyar, közben olyan parkolók állják utunkat, ahonnét képeslapra illő fényképeket készíthetünk a környékről. Megéri rászánni az időt és energiát. Ha már itt vagyok és a szomszédban van a Wörthi tó, hát nézzünk rá erre is, persze jó magasról. Irány a Pyramidenkögel! Az adatok helyett beszéljenek a képek…..

Innen már nem volt más választásunk pályáznunk kellett egészen a szlovén határig. Muraszombatnál levágtunk Letenye irányába és itt léptünk be szeretett kis hazánk terültére. Kemény de egyben szép túra volt, ami nem hasonlítható össze semmivel. Olyan pluszt ad az embernek amit talán egyik túra sem, kivalló utak, csodás környezet ahol az ember ki tud kapcsolni, ki tud szakadni a mindennapokból. Hát lesz mit mesélni az unokáknak az biztos 😉

 

A túrán készült képeket itt találod… katt ide