Heted 7 határ 2014. október 2-5.

Heted 7 határ 2014. október 2-5.

Ahogy mások mondták, idén nem voltak velem úgy Horvátországban, hogy ne áztunk volna meg. Amire mondhatnám hogy ez aljas rágalom, de nem igaz. A csapat gyűlt, az időjárás tökéletesnek ígérkezett, már- már gyanúsan jót, esőmentes időt ígértek az időjárásos honlapok. Mindenki bizakodot, aztán eljött az indulás napja. 

A nulladik, szerda estét Csokonyavisontán töltöttük, másnap fél 7-re állítottam az ébresztőt. Kinyitottam a szemem, kinéztem az ablakon, szürkeség. Gondoltam, no para, kontaktlencsét bepattintottam és bíztam benne, hogy akkor más színben látom majd a világot. Hát ez nem jött be! Annyi változott, hogy már láttam a pocsolyákat és azt, ahogy esik az eső. Engem meg fognak ölni, hogy én mit fogok kapni, kiszívják a vérem gondolatokkal a fejemben mentem le reggelizni a többiekhez. Nem csalódtam bennük, alig maradt bennem élet! Próbáltam enyhíteni a dolgot, hogy „ez csak víz”, „ott nem esik”, „el fog állni”, de nem használt, csak olaj volt a tűzre.
Ha menni kell, hát menni kell, becéloztunk Barcs városát, a MOL kutat, a találkozási pontot. A résztvevők többsége már ott volt, lázas készülődések, beszélgetések, ismerkedések folytak.
Egy kis „eligazítás”, majd irány a Heted7 határ túra, Mostar, Kotori-öböl, Dubrovnik, Sveti Jure, Krk NP, 8-as út, Velebit hegység, na és persze Primosten és a pálmafák, Feri bácsi nagy örömére ;). Nekivágtunk, 2 csoportban ennek a 4 napos túrának, ami jó pár Világörökség helyet érintett. Az első nap fele, semmi extra, kellemes tempóban gurultunk, kezdet a csapat összeszokni, cipzárban mindenki megtalálta a helyét, természetesen az eső csöpögött. Reménykedtem, hogy Banja Lukanál már nem fog esni, nem jött össze, esett. Egy olcsó tankolás, egy jó kávézás és az eddigi élmények megbeszélése jellemezte ezt a megállót, amivel véget is ért a túra „uncsi” része. Jöttek a kanyarok, a kanyonok, először a Vrbas völgyében húztuk a gázt, azaz húztuk volna, de vizes út fogadott minket. Kanyar, kanyar hátán, lelkünk egy része sírt, a másik fele meg örült, hogy láttuk azt a csodát, amiben gurulhatunk. Meredek sziklafalak terelgették a folyót, ami úgy kanyargott mintha a mérnökök csak nekünk, motorosoknak tervezték volna és mi itt motoroztunk, itt motorozhattunk. Beiktattunk egy-két megállót, fényképezőgépet előkaptuk, bőszen kattintgattunk, hogy legyen mit nézni a téli estéken is! Lóra fel és nyete neki, kicsit érintettem a fehér felezővonalat….csúúúúszott, nem kicsit, inkább nagyon. Stop, gyorsan elmondtam mindenkinek, arra rá nem menni! Az út tökéletes volt, ahogy eddig is, széles, kifogástalan volt az aszfalt, igazi motoros út, csak az a fránya víz ne lett volna, de legalább hó és jég nem társult hozzá. Jajce után kezdett világosodni az ég, imádkoztunk, énekeltünk…
„süss fel nap
süss fel nap
Jajce alatt a motorosok ne ázzanak”.
Imánk meghallgatatott, felszáradt az út, mosolyogtunk a bukóban. Ahogy közeledtünk Mostar felé, elértük a Neretva völgyét, a forgalom is sűrűsödött, de amiben nem volt változás, az az út és a környezet, na és persze a csapat. Egy szóval lehetett jellemezni fantörpikus, a Neretva leírhatatlan színe, a sziklák, a hidak, szóval ezt látni kell. Ez igen, ez kell nekünk, ezért jöttünk, hogy ezt átéljük, hogy itt motorozzunk. Kellemes ritmusban faltuk a kilométereket, koptattuk a gumik szélét és forgattuk a fejünket, hol a folyót, a hegyeket, hol pedig az „eltűnési pontot” néztük. Megálltunk egy parkolóban, fénykép és itt találkoztunk Feriékkel, akik csak – sajnos – egy éjszakát töltöttek velünk. Na, piros síp ismét előkerült, 22 fokban, gyí tovább. Sajnos nem értünk el Mostarig, baleset, az angyalok velünk voltak, hála a jó égnek. A csapat nagy része a 4*-os szállásra ment, ahol lábunk elé tárult Mostar óvárosa és maga az Öreg híd is, ami kb. 5 perces sétával abszolválható volt. Visszacsöppentünk a múltba, a háborúra még egy-két épület és emlékhely emlékeztet, hogy soha ne felejtsük el azt a szörnyűséget, ami itt történt. Mi csak később, jó későn értük be a többieket a szálláson, de még egy kis óvárosos nézelődés simán belefért, – de csak vacsora után – ahogy egy sör és egy baklava is lecsusszant még.

Második nap reggel ismét indult a mandula, 8 óra 30 perckor startoltunk. Mostar után felmentünk a hegyekbe, kellemes, igazi motoros hőmérsékletben, mesés környezetben csavartuk a gázmarkolatot, enyhén vizes úton, mi máson is. Persze ez csak azért volt, mert a napot motormosással kezdtük, így hát a tiszta gépeket, csak össze kellett koszolni. De, legalább nem esett. Olyan helyeken jártunk, amiket sosem felejtünk el. Hiába egy-két fénykép, videó, azt az érzést egyik sem adja vissza, mint amikor az ember itt gurul a motorjával és hátrahagyva a mindennapi gondjait, problémáit egyszerűen csak könnyedén, szabadod, boldogan döntögeti ívről ívre motorját. Jobbra és balra szürke sziklák kísérték utunkat, amit zöldellő bokrok és a kanyarokkal nem törődő kecskék, tehenek sora szakított meg, néha még egy-egy bika is becsusszant. Az út is kiváló volt, pedig ide is jutott a háborúból rendesen. Az avtovaci, rendőrséggel szembeni, járdán parkolós kávézást sajnos most kihagytuk és déli irányba fordítottuk motorjainkat. A Bilecai víztározó partját követve, a hegyen keresztül, beléptünk Montenegróba. Nem volt egyszerű itt határt lépni, de túljutottunk rajta, célba vettük a Kotori-öblöt. A kiszemelt út „zergeb@szta” és keskeny volt, ahogy vártuk is. Aztán csoda történt, egy csapásra száraz 2,5 sáv széles, tökéletes úttá változott, pedig egy békát sem csókoltam meg, legalábbis nem emlékszem rá. Élvezkedés volt ezerrel, 24 fokban, napsütésben, vigyorogva, bár a tegnapi balesettel a fejünkben tekertük a gázmarkolatot. Na, de ne tovább, index balra, itt a Kotori-öböl! Felülről pillantottunk rá először, pazar látvány, ilyet kitalálni sem lehet, csattogtak a fényképezőgépek, mint ősszel a bogarak a bukón. Elmúlt dél, Leki és a korgó gyomrokért, célba vettünk egy éttermet. Ha már itt voltunk, akkor az öböl partján, Risanban egy igazi motoros barát helyen tömtük meg a hasunkat. Tengeri herkentyűk, pleskavica stb, volt itt minden, sőt még pálmafák is.
Gyors tankolás következett és már tova is mentünk, irány Horvátország legdélebbi pontja, ami a Kotori-öböl bejárata is egyben. Jelzem, nem véletlenül maradt ez a terület horvát kézben, bár reméljük sosem lesz rá szükség, hogy innen, katonai felügyelet alá vonják az öböl forgalmát. Utunk egy erődnél ért véget, ahonnét egy más szemszögből csodálhattuk meg Kotor öblét és ennek árnyékában kicsit elmélkedhettünk a múlton is. Innentől, az orrunknál fogva már a 8-as tengerparti út vezetett minket. Na jó, azért nem egészen, ugyanis egy kis eldugott panoráma úton csodálhattuk meg a mesés Adriát, a tenger partvonalát és átpillanthattunk Olaszországba is. Csak egy dolog zavart meg minket ebben a motoros szemmel is csodás környezetben, mégpedig egy ló, aki a frászt hozta a csapatra. Mivel a lovak nem járnak egyedül, ezért még kaptunk 2 szamarat is mellé. Kölcsönösen sokkot kaptunk egymástól, mindenki futott amerre látott, azaz az úton osztoztunk mindannyian mi motorosok és a szamarak is. Persze, azt mondanom sem kell, hogy egy irányba mentünk. Jelzem, mindenki túl élte, remélejük az állatok is megúszták lelkisérülés nélkül. Csavartunk egyet a gázmarkolaton és célba vettük Dubrovnikot. Felmotoroztunk a kereszthez és madártávlatból csodáltuk meg a Világörökség egyik híres városát. Ezt nem szabadott kihagyni, pontosabban ezt sem szabadott kihagyni. Amilyen keskeny út vezetett fel, na ugyanolyan lefelé is, ugyanis zsákutca. Hátsó fék és gáz, ez volt a titka mindennek! Kezdett lemenni a nap, megcéloztuk Neum, Bosznia tengerparti városát és a szállásunkat, ami ismét 4*-os volt. Hála a garminnak, megismertük a város kis utcáit és mindenhol jártunk csak a szálláson nem, pedig jó nagy, látni messziről is, de a gps nem szerette. Olyan érzésünk volt, mintha keringőztünk volna de a hotel meg lett a végén és még a nap sem kelt fel. Körülbelül fél 8 környékén landoltunk a parkolóban, ahol keményen eligazítottak minket, ki hova és hogy álljon. A parkolós bácsi ideges, mi nyugodtak voltunk, szobákat átvettük, ahogy a pálinkát is, nevetés, majd vacsora és az esti sztorizgatás került előtérbe.

A harmadik nap, a 8-as útról, a világ egyik legszebb tengerparti útjának egyik szakaszáról szólt. Nekivágtunk, kanyarogtunk mint egy kígyó. A túrista szezonnak vége volt, de a motorosok ilyenkor jönnek igazán, forgalom ohne, süt a napocska, isteni az aszfalt, jó a csapat, mi kell még. Mondjuk a Sveti Jure? IGEN! Irány fel! Makarska előtt dobtunk egy jobbost, kár volt, köszi garmin. Olyan keskeny út várt ránk, hogy egy hegyi kecske is egymásután tett, remegő lábakkal tudott volna felmenni. De mi motorosok vagyunk, így hát felmentünk! A Dinári-hegység részét képező Biokovo hegy tetejéig húztuk a gázt, egészen 1762 méterig, ahol is leesett állal néztünk körbe és körbe, egyedülálló panoráma nyílt innen a környékre, az Adriára és a part menti városokra, falukra. Nem volt egyszerű ide feljutni, de megérte, hajtűkanyarokat, és ha tériszonyos vagy, akkor saját magadat kellett leküzdened, de minden métere (kb. 20 km) megérte. Nem csalódtunk! Mivel zsákutca, ezért ugyanott jöttünk le ahol felmentünk, érdekes, ilyenkor mintha rövidebb lenne a táv. Egy makarskai pihenő után visszataláltunk a tengerparti útra és Primostenig meg sem álltunk, ami szintén a Világörökség részét képezi. Motorjainkat a pálmafák árnyékában pihentettük, mi meg élveztük a kikötő látványát, a tenger illatát és a kávé zamatát, na meg a kellemes őszi napsugarakat. Beszélgettünk, sztorizgattunk, nevetésünktől volt hangos a kis városka. Sajnos menni kellett, mert volt még vissza 130 km. Sibeniknél kis időre elbúcsúztunk a kék tengertől és bevetettük magunkat a szárazföld belsejébe, irány a Krk Nemzeti Park. Mit mondhatnék, ezt sem szabad kihagyni, érdemes erre menni . A parkon vágtunk át, belekóstoltunk egy másik Horvátországba. Kicsit szürkébb, tenger sincs, de az út még mindig motoros barát volt. Egy idő után a Novsko szurdok és a Maslenicki híd tárult elénk, rögtön horgonyt dobtunk, fényképeztünk, adtunk a feelingnek ismét.
Peti barátom, túravezető társam elszánta magát, leugrik a hídról. Mondtam én neki, „nem ér ennyit az egész, ne tedd Peti”, amire a válasz, „de kötéllel”. Ja, akkor jó, “de nincs nálunk kötél, csak spárga”. Válasza, „ott vannak a bungee jumpingosok”! 65 méter és irány a lefelé… Ő….nem normális! Na, mindegy, a csizmát levetették vele, bekötözték, majd kiállt a híd korlátjára és 3-2-1-jump.. ez nem normális 2.0! Leugrott!!! Jojózott kicsit, összeszedték, Ő elkezdett felfele mászni, mi meg elindultunk a parkolóba, a többiekhez, Peti csizmájával a kezünkben. Amint visszaértem a csapathoz, jött egy kis vérszívás, Peti csapata nyert, az Ő túravezetőjük leugrott. Próbáltam menteni a menthetőt, nem volt elég erős a kötél, már megy le a nap és így nem az igazi, de nem ment, inkább fütyültem egyet a szép piros sípommal és elindultunk. Persze csak azután, hogy Petit átöltem, gratuláltam neki és üdvözöltem, hogy újra köztünk van. El sem tudtam képzelni, hogy hova raktam volna a csizmáját ha valami rosszul sül el. Bár lehet hogy el tudtam volna adni valakinek ;).
Egy elég rövid etap állt előttünk, 5 km és már a szálláson is voltunk. Ez volt a búcsú estünk, a parkolóba érve leszálltunk a motorokról és előkerültek a butykosok, az „isten hozott pálinkák”. Ezután kiosztottam a szobákat és jött a hagyományőrző korsó sör, még motorosruhában. Gyors tusolás és irány a vacsi, ami ismét svédasztalos terülj-terülj étkezés volt. Hát mit mondjak, jól esett mindenkinek! Az est további részét, azt is mondhatnám, hogy a medence partján töltöttük, de ez így nem lenne iga. Bár medencében nem volt hiány, de mi inkább a bárt választottuk, behuppantunk a bőr fotelekbe és kényelembe helyeztük magunkat. Beszélgetésünk, röhögésünk töltötte meg élettel a hotel alsó szintjét, elvégre erről is szól egy motoros túra nem?!

Negyedik nap, fél 9-kor Starigrad Paklenicaból a csapat nekivágott az utolsó napnak. Engem egy lassú defekt akadályozott, sziszegtem, mint egy kígyó. A többieket előreküldtem Petivel, élvezkedni, mert olyan út várt ránk, ami ritka ezen a földön. Ha eddig azt hittük, hogy néha a paradicsomban motorozunk, akkor most a paradicsomnak az 5*-os elit része következett, ahol Dundika mossa le a bogarakat a motorokról. Amíg a szemünk ellátott, kanyar, kanyar, kanyar és kanyar. A kék Adria hullámai nyaldosták a bal csizmádat, miközben a jobb vállad felett szürke hegyek tornyosultak és fekete, tapadós aszfalton dönthetted majdnem fülig a motorodat.Aminek köszönhetően úgy mosolyogtunk a bukó alatt, mint amikor gyerekkorunkban karácsonykor megkaptuk az első csattogós lepkénket vagy majszoltuk a kinder meglepetést. Megvan ez az érzés, na, akkor ezt szorozd meg kettővel! Itt el lehetett volna motorozni egész nap, lehetetlen volt megunni! Ugye mi 3-an (Pöle, Elemér és én) ott maradtunk és a defektemmel bajlódtunk, 50-nel gurultunk a csapat után, az elöbb említett úton. Mit ne mondjak “élvezetes” volt! De jött egy mentő ötlet, ugyanis volt nálunk sűrített levegős patron. Hát letérdeltem, belenyomtam és nyete neki, mi is motorozhattunk, elkezdtünk a csapat után menni. Senjig tartott az álom szakasz, ahol ismét egyesült a csapat. Még egyszer, utoljára visszanéztünk, elbúcsúztunk a tengertől és „felmásztunk” a Velebit hegységre. Senjben már láttuk, hogy véget ért a jó időnk, a jól ismert sötét fellegek már vártank ránk, amiknek csúnya, komor színén még a napszemüveg levétele sem segítet, így is borzasztóan nézett ki. A szerpentin tetején megálltunk, beöltöztünk és ez fájni fog érzéssel folytattuk utunkat a 23-ason. A hőmérséklet rohamosan csökkent egészen 10 fokig, majd egy kis csöpögő eső, egy kis köd fűszerezte az utunkat, ne hogy már unalmas legyen. Az autópályával és egymással bújócskáztunk kicsit, mert néha az orrunkig sem láttunk a ködtől, csiki-csukit játszottunk az A1-el, majd Karlovac előtt megálltunk kávézni és utána már az unalmas pályázás következett egészen a magyar határig, Letenyéig.

Köszönjük szépen mindenkinek a túrát!

A túrán készült képeket itt találjátok -> katt ide