fbpx

Hógolyózás a Glockneren, 2012

Hógolyózás a Glockneren, 2012

Az előrejelzések, már amik az időjárást illeti nem volt biztató a túra napjaira. Reménykedve a wetter.de jósaiba, fittyet hányva az itthoni meteorológus intő szavazira, elindultunk, hogy hógolyózzunk egyet a Glockneren.

Az előrejelzések, már amik az időjárást illeti nem volt biztató a túra napjaira. Reménykedve a wetter.de jósaiba, fittyet hányva az itthoni meteorológus intő szavazira, elindultunk, hogy hógolyózzunk egyet a Glockneren.

Péntek reggel, közösen rábólintva, kicsit változtattunk a programon. Bevállaltunk egy kis plusz autópályázást, annak reményében, hogy időt tudunk nyerni és hogy ezt majd a Nockalmon és a Málta völgyében el is tudjuk majd „fecsérelni”. A terv sikerült! Fürstenfeld után felgurultunk az A2-re, aminek az első fele tiszta unalom volt és csak egy kávézós, szendvicsezős megálló tette érdekessé a délelőttöt. Aztán, ahogy egyre beljebb értünk Karintiába úgy kezdett el az autópálya is kanyarogni. Ennek ellenére sem bírtuk sokáig, Klagenfurt után feladtuk a küzdelmet, sírva céloztuk meg a kijáratot és célba vettük a Nockalmot.
Fellélegezve, a pálya zajától távol, a déli napsütést élvezve, főutakon haladtunk tova, amíg el nem állta utunkat a fizetőkapu. Itt vagyunk, itt kezdődik a mi utunk! Jó pár eurót leszurkolva vágtunk neki a távnak. Harmincnégy kilométer, nem sok, kivéve itt! Olyan ez a szakasz mintha csak nekünk motorosoknak készítették volna, 52 db hajtűkanyar és ki tudja mennyi kicsi- nagy- ide és oda fordulós kanyar, széles és biztonságos aszfalt, biztonságos parkoló (ráadásul több is) amikből olyan kilátás nyílik a környékre hogy az ember még levegőt is elfelejt venni. Házi aludt tejről nem is beszélve, kizárólag csak erős gyomrúaknak! Az ilyenkor hallható csendet csak a motorok hangja, az egekbe törő fordulatszámok és a tehenek kolompjai törik meg. Itt kicsit mindenkiből még jobban előjött a motoros énje és megkoptattuk a gumink szélét is, sőt még egy két lábtartó, sztender is nyomott hagyott az aszfaltba.
A bárányfelhőkkel tarkított kék ég alatt, 2050 méteren ittunk egy éltető kávét, majd egy gyors üléspróba a famotoron és már gurultunk is lefelé, hogy onnét újra 2 000 méter fölé vegyük az irányt. A csapat úgy kanyargott mint egy kígyó, öröm volt a tükörbe nézni, úgy mentünk mint a krokodil smiley. De itt még közel sem volt vége a napnak, jött felénk a Málta. Ha már itt vagyunk hajrá, megnézzük, kihagyni vétek lenne és mi nem szeretünk vétkezni. Jó osztrák szokás, fizetni itt is kell és cserébe kapunk ismét valamit, pikobello aszfalt, alagút+hajtűkanyar kombináció és egy olyan szakasz ami örökre bevésődik a lelkünkbe. Itt egy kicsit az ember motoros lelke háttérbe szorul, de a kilátás kárpótol mindenért. Az irányított forgalomnak hála van időnk fényképezni, anélkül hogy feltartanánk vele bárkit is. Megkapjuk a zöld jelzést, indulunk! Kihasználjuk az egyirányú út minden centimitérét, kapkodjuk a fejünket jobbra és balra, majd kicsit tapogatunk a sötét elfordulós alagútban. A zsákutca végén pedig ott vár minket a nyeremény, egy 160 méter magas beton gát, plusz egy „levegőséta” ami a gát oldalából kilógó rács szerkezetű kilátóplatformot jelent. A kulcsokkal itt tessék vigyázni! wink Ide jutva olyan kicsinek érezzük magunkat, köröskörül 3000 méter feletti fehér csúcsok merednek az emberre, mintha nem is a földön járnál. Itt el lehetne lenni egész nap, gondolkodni, pihenni vagy csak egyszerűen gyakorolni a távolba nézést. Sajnos már délutánt mutattak az óráink és így mennünk kellett, vártak már minket a szálláson.
A Glockner lábánál, 1 300 méteren fekvő Heiligenblutba érve, a szállást elfoglalva és egy jó korsó sörrel a kezünkbe nekiláttunk a megérdemelt vacsoránknak. Ezt a Wienerschnitzelt nem lehet elrontani! Meglepően hamar véget ért az este, mindenki kellemesen elfáradva dőlt az ágyába. Észre sem vettük akkor még hogy a szobáink erkélye a hegyekre néz.

Szombaton szokásomhoz híven jó korán keltem és tessék kék az ég, majd később hasamra süt a nap. Azt hittem hogy álmodom, de nem, mert fejjel levettem a erkélyajtó felső részét, ettől az álom biztos szerte foszlott volna. Szóval fényt látok, nem dudál, tehát napfény. Ennek tudatában boldogan estünk neki a reggelinek, hogy aztán fél 9 magasságában elinduljunk a magasba, nekivágjunk a 48 km-es etapnak. Na itt már befelhősödött de nem esett és ez a lényeg. Fizető kapu ismét, majd irány a Ferenc József parkoló. Hó igen, kanyar igen, vízesés igen, napsütés nem, 6 fok igen, tömeg kizárt, a mormoták is többen voltak mint mi látogatók. 2 300 métert elérve, a parkolóba beállva (jelzem volt hely bőven), motorokról leszállva megjelent egy jó nagy felhő is, aminek köszönhetően nem láttuk a Glockner csúcsát és egy kis (köd vagy eső, erről megoszlanak a vélemények) szitálást is kaptunk a nyakunkba.
Na itt nagyon rosszul nézett ki az idő, a havat sem tartottam kizártnak, ezért gyorsított programban megnéztünk minden, fényképeztünk mint állat, integettünk egyet a web kamerába és tovább is indultunk. Gondoltam ha a déli oldalon ilyen az idő az északin csak jobb lehet…. szerencsénk volt, bejött! Az alagút előtt még találkoztunk egy két motorossal, biztos eltévedtek mondták a többiek, de jó jel volt hogy nem volt rajtuk eső ruha. A Fuscher Torlnál ismét megálltunk, bár nem volt melegünk ,de itt kicsit többet időztünk és pár percre még a nap is kisütött a tiszteletünkre. Kicsit fellélegeztünk, most már jobban tapad a vágott slick! Sajnos a 2 571 méteren lévő Edelweis spitzére útépítés miatt nem sikerült feljutnunk, de volt aki bevállalta a vizes macskaköveket (nem csúúúúúszik) és feljutott az építkezésig. Jelzem nem bánták meg, a kilátás pazar volt ismét.
Na, innen már lefelé vezetett vizes utunk és kellemes tempóban hagytuk magunk mögött a nagy fehér óriást. A hegymentet követően jött egy főutas vonatozás amíg el nem értük Krimml-t, Európa leghosszabb vízesését. A csapat egyhangúan úgy döntött, hogy nem sétálunk, inkább motorozzunk és a Gerlos Alpenstrasse-ról pillantsunk rá e méltán híres természeti képződményre. Ez az a szakasz nekünk motorosoknak a mi „über brutál” kategóriába tartozik. Ahogy azt már megszokhattuk, sehol egy kátyú, se egy kavicsos kanyar, nagyon kellemesen lehet motorozni ezen a jó pár kilométeren és olyan környezetben amit még képeslapon is ritkán látni. Itt egyébként egy-két nagyobb parkoló is található ha egy kicsit pihenni szeretnénk, ráadásul csodálatos panoráma tárul elénk a Krimml vízeséssel a központban. Már jóval 12 óra után jártunk és úgy éreztük itt az idő egy kávéra, esetleg egy kis császármorzsára. Ismét bebizonyosodott, hogy magyarok mindenhol vannak. 

Pont egy hazánk fia által üzemeltetett kávézó/étterem előtt dobtunk horgonyt, egy hajtűkanyar mellett. Isteni kávé, kitűnő ételek, magyar hang és mindezek mellett hab a tortán, a motorok duruzsolás, lábtartók karcolása ahogy veszik a kollégák a kanyarokat. Ez kell nekünk motorosoknak, ez is éltet minket akár csak a nyuszit a duracell elem. Jó társaságban repül az idő, így hát nekünk is menni kellett vissza a túloldalra. Délelőtt a hegyen, most pedig a hegy alatt megyünk, kihasználva a Felbentauern alagút több mint 5 km-es hosszát. Lényegesen előbb sikerül átérnünk mintha a „régi” utat használtuk volna. Lienz felé haladva kellemes kanyarog az út, már-már száguldozásra csábítva de a 70es és 80as táblák mindenhol ott virítanak az utak mentén. Ezt persze a rend őrei is tudják, hamar visszavesszük a tempót, két helyen is mértek 5 km belül. Mi megúsztuk! Lienz városát elérve, a garminnak hála sikerül megtalálni a város és talán Európa legkisebb Sparját. A parkolóban alig fértünk el a 8 motorral, pedig szinte üres volt. Egy gyors vásárlást követően ismét a lovak közé csapunk és már egy fenékkel húzzuk a gázt vissza a szállásunkig. Esti program a „szokásos” beszélgetés, videók kielemzése (köszi Sanyi), vacsora és nyomás az ágyba mert holnap haza kell menni.

Vasárnap egységes csapatunk lassan megfogyatkozott, volt aki sietett haza és RT-s barátink is egészen a keleti országrészig mentek aznap, 970 km állt előttük így hát ők is haza indultak. Mi, négy motorral kicsit lazábbra vettük a figurát és megpróbáltuk kerülni az autópályás szakaszokat. Ez sajnos az időjárásnak hála nem jött össze, így a Wörthi tó-ig egyenesen húztuk a gázt. Hát nem volt melegünk az tuti, de legalább nem esett, az oldalszelet viszont szívesen kihagytuk volna. Villach után letértünk jobbra és tavat délről megkerülve megálltunk Mária Wörthnél. Az idő sajnos itt sem javult ezért a legrövidebb úton igyekeztünk elérni a magyar határt, irány Szlovánia. A Davográd-Maribor szakasz ajánlott kategória, az út a Dráva folyó mentén kanyarog, kellemes tempóra késztetve a motorosokat. Mariboron átvágva Lendva következett majd Nagykanizsán végleg szertefoszlott csapatunk.

Köszönöm szépen mindenkinek a túrát és az égieknek is, hogy vigyáztak ránk, elintézzék hogy pár csepp esőn kívül vizet felűről ne kapjunk, még hó formájában sem!

Szeretném kiemelni a „mi” Pista bácsinkat, aki fiatalokat megszégyenítő módon motorozta végig a túrát, terelte chopperét.
Le a kalappal előtted Pista bátyám, csak így tovább még jó sok évig!!!

Motoros üdvözlettel

Baka Péter

A túrán készül képeket itt találod: LINK