fbpx

Túristák után szabadon a GrossGlockneren!

Túristák után szabadon a GrossGlockneren!

Olyan jól sikerült a májusi Glockner túránk, hogy úgy éreztük, idén belefér még egy, kicsit megspékelve új útvonalakkal és látnivalókkal.A terv már meg volt, már csak az időpont hiányzott. Az augusztust alapból nem tartottuk jónak, a nyaralások miatt és azért mert ilyenkor jön rá mindenkire a mehetnék, persze busszal. Ennek fényében, megcéloztuk a szeptember első hétvégéjét és elindult a folyamat

Olyan jól sikerült a májusi Glockner túránk, hogy úgy éreztük, idén belefér még egy, kicsit megspékelve új útvonalakkal és látnivalókkal.A terv már meg volt, már csak az időpont hiányzott. Az augusztust alapból nem tartottuk jónak, a nyaralások miatt és azért mert ilyenkor jön rá mindenkire a mehetnék, persze busszal. Ennek fényében, megcéloztuk a szeptember első hétvégéjét és elindult a folyamat. Kikerült a webre, majd elkezdtek szállingózni az érdeklődő e-mailek és telefonok, majd az utolsó napokban felgyorsult a folyamat és a végén 7 motorral és 12 fővel vágtunk neki az útnak. 
Az indulás előtt pár nappal szokásomhoz híven már a wetter.de oldalt nézegettem és imádkoztam, hogy jó időnk legyen. Majd a résztvevők is megnyugtattak, hogy igen is jó időnk lesz, mert ők is elintézték. Na így már oké, gondoltam magamban és mehetünk…

Egy páran a nulladik, azaz a csütörtöki napon elmentünk Körmendre, amikor is az utolsó 30 km-en sikerült egy felhőszakadást, villámokkal körítve kikapnunk, csak úgy az ize kedvéért. Persze nyugodtak voltunk, tudtuk hogy péntek reggel sütni fog a nap, jó időnk lesz. Elvégre mindenki elintézte! Nem is csalódtunk hitünkben, szikrázó napsütésre ébredtünk. 8 óra 45 kor találkoztunk a szokásosnak mondható Körmendi OMV kúton, ahol egy gyors bemutatkozás után, egy tömör eligazítás következett, egy kis útvonal ismertetéssel karöltve. 9 óra magasságában neki vágtunk az első napnak, Körmend, majd Güssing várára rápillantva lehúztunk Mariazell irányába. A csapaton látszott, hogy szeret motorozni, tisztelik a másikat, fegyelmezetten minden gond nélkül hajtottunk be egyre mélyebben a kanyarok országába, az osztrák Alpok birodalmába. Szép lassan, ahogy a gyerek is tanul járni, úgy jöttek az egyre nehezebb, technikás kanyarok, persze mindehhez kitűnő aszfalt csík párosult. Nem is értem, hogy ők hogy tudnak ilyen sima „vonalat” húzni, ez nálunk szinte elképzelhetetlen.

Egy benzinkúton, Birkfelden tartottunk egy kis szünetet majd a B72-as utat kihasználva, majd egy patakot követve, Niederalp szerpentinjén élvezkedve parkoltunk le Mariazell főterén. Volt aki a városban sétált, nézegelődött, fényképezett és volt aki átadta magát a wienerschnitzel csábításának, amit még egy pár jó féle fagyival is lefojtottunk. Tele hassal neki vágtunk a második szakasznak, a vad alpokon keresztül Hallstatt érintésével szerettünk volna megérkezni Filzmoosba, ahol a szállásunk is volt. Ahogy a mondás tartja, „ember tervez, Isten végezz”, sajnos már gyülekeztek az eső felhők. Pont a legrosszabb helyen találkoztak a felhők és kis motoros csapatunk, így Hallstatt helyett az esőruhát választottuk és nekiálltunk beöltözni. Liezenben, egy benzinkúton még szomorúan pillantottunk északnak, az eső felhők és a hallstatti tó irányába, mintha egy tenisz meccsen lennénk, hol jobbra, hol balra néztünk, de aztán döntöttünk, kihagytuk Ausztria gyöngyszemét. Hát én magamat a michelin babához tudtam volna hasonlítani, a nyakamat alig tudtam forgatni az esőruhában. Persze miután mindenki beöltözött, ruha, majd eső kesztyű, pulóver, elindultunk, majd alig kaptunk pár csep esőt, de legalább szaunáztunk egyet. Sőt pár kilométer múlva már az út is száraz volt, a nap is kisütött.  Így is lehet fogyni! Mivel „ausztria gyöngyszeme” kimaradt ezért úgy gondoltuk hogy beugrunk Schladmingba és felmegyünk a hegyre, na nem gyalog és nem is motorral, hanem a felvonóval. Hát ez sem jött össze, ugyanis hosszas keresgélés után, kiderült hogy felújítják és zárva a felvonó. Na azért senki sem szomorkodott nagyon, mert a városba vezető úton sikerült egy olyan jó kis szerpentint találni, hogy az ihaj csuhaj. Egy merő élvezet volt az egész, ráadásul kétszer is megvót. Lassan de biztosan, pont vacsora időben elértünk Filzmoosba, Mammerhez, a szállásunkra. Egy gyors szobafoglalás, egy gyors svédasztalos vacsi rendelés, + a deres korsó sör, na és persze az élménybeszámolók mindenki részéről, ami elengedhetetlen az ilyen alkalmakkor sem hiányoztak a péntek estéből.

Másnap, azaz szombaton volt a túránk fénypontja a GrossGlockner. Ismét kitűnő időre ébredtünk, kellemes hőmérséklettel és egy igen kellemes és fenséges svédasztalos reggeli elfogyasztása után vágtunk neki a napnak. Csapatunk egyre jobban összeszokott, mindenki megtalálta a neki megfelelő helyett a cipzárban, minden gond nélkül elértük Zell am See felöl a nagy fehér hegy lábát, a fizetőkaput. Több éve járunk már ide, de ilyet még nem láttam, busz hátán busz és ha még nem volt elég, akkor volt egy két lakóautó is. Ha rágondoltam a túra nevére, na akkor ezt most rosszul kereszteltük el, de nagyon. Mindegy, ha már egyszer itt vagyunk, akkor vágjunk neki. Kicsit vártunk míg lecseng nyugdíjas turizmus, majd neki lendültünk. Én ezt sosem tudom megunni, mindig más és más, akárhányszor is járok erre. Legyen szó májusról, augusztusról vagy netán szeptemberről, a hegy mindig más és más arcát mutatja nekünk, amiből nincs két egyforma. Két helyen is megálltunk fényképezni, szánkat tátani. A hosszabb pihenő az Edelweisspitze tetején volt, ahova is kilenc macskaköves hajtűkanyar vezet fel, felejthetetlen kilátással. A bikerponton alig találtunk parkoló helyet, többszöri nekifutásra sikerült csak magunkat bepréselni egy egy autó helyére. Akinek van rá ideje és lehetősége ne hagyja ki, tessék felmenni, fényképezni és körbe nézni, higgyétek el, nem bánjátok meg, mintha a világ tetején állnátok, ráadásul a motorotok mellett. Mi kell még ilyenkor?! Felejthetetlen élmény, elsőre, másodjára de akár harmadjára is.

Ezután egy hosszabb szakasz következett, át a déli oldalra, majd fel a Ferenc József kilátóhoz. Hát itt sem voltak sokkal kevesebben mint az előző helyen, parkolóhelyet alig találtunk, emberek, mormoták mindenhol és mint mindig most is megállapítom, hogy a gleccser egyre kisebb. Jövőre már félve fogok lenézni, és bízom benne hogy egyszer ez a folyamat megszakad egyszer és ismét régi fényében tündököl majd a jég hideg folyam. Kis, ám annál elszántabb csapatunk itt több részre szakad, van aki mormotát fényképez, van aki sétál és van aki egy gyors menüvel üti el az időt, a „kedvenc” teraszunkon. Arról nem is beszélve, hogy már nem csak mormotákat lehet itt etetni, hanem hollókat is. Még a csónakba is beszállunk a tér közepén, majd egy kis idegen segítséggel egy jó kis csoportkép is készült, hogy legyen miről mesélni az unokáknak, amikor kergetjük őket a járókerettel, ők meg menekülnek előlünk az elektromos motorjaikon. A déli oldalról leérve, Heiligenblutot elhagyva keletnek vesszük az irányt és meglepetésként felmotorozunk a Málta völgyébe. Röviden, törpék vagyunk mi az óriások birodalmába. Itt a nagy szó teljesen más értelmet nyer az ember életében. Ahogy az utolsó alagútból is kibújunk, már látjuk a 162 méter magas völgyzáró gátat, ami egyfajta kapuként zárja össze a hegyek által körbeölelt völgyet. Fantörpikus, főleg akkor ha még a „teraszra” is kisétálunk és alattunk a nagy semmi, szó szerint. Itt érdemes a motorunk kulcsára vigyázni, különben sétálhatunk lefelé, nem kicsit.  Nem csak a látvány de az oda vezető is út is kellemes, mint motoros, mint fotós szemmel, se a sofőr se az utas nem unatkozik, csak győzzük kapkodni a fejünket. Két rendőrlámpa is feltartja a forgalmat, mivel ezek egyirányú szakaszok, váltakozva engedik a forgalmat. Parádés az út! Alagútakt, hajtűkanyarok és alagútban hajtúkanyar, na az nagyon trükkös de legalább már ki van világítva.

Délután visszaérünk Maltaba, majd követve a túra kiírást, célba vesszük a Nockalmstrasset. Elérjük a fizetőkaput, majd a kedves Hölgy közli, hogy fél óra múlva zárnak és hogy így is fel szeretnénk-e menni. Gyors tanakodás, majd döntés, ezt így nem éri meg, kevés az idő, így visszafordulunk és egy nagyon király hegyi úton haladunk Obertauern felé. Azért már látszik, hogy a nyárnak vége, amint a hegyek árnyékába érünk, hűvös lesz az idő és a nyári, szellős kesztyűt szinte már kevésnek érezzük. Egy gyors fénykép a nagy parkolóban, a sífelvonók lábánál, majd húzzuk a gázt Filzmoosig, ahol is már vacsorával és deres korsó sörökkel várnak minket ismét. Szokásainkhoz híven, még motoros ruhában lehuppannunk a kerthelységbe és átbeszéljük a napot, egy bier mellett. Amit házigazdánk, a hilfe…3 bier… szavak hallatán mosolyogva pakol elénk. Hiába na, ezt nem bonyolítottuk túl.  Az esti vacsorán aztán előkerülnek az elmúlt két nap történései, élményei, poénja is, majd sajnos szóba kerül a másnapi indulás is, megyünk haza.

Vasárnap reggel, a szokásos 9 órai indulást lőjük be, azzal a kis megjegyzéssel, hogy azért még is csak megnézzük a Nocki-t. Sikerült találni egy odavezető utat, ami igen keskeny és egy völgy alján kanyarog végig. Igen sűrűn lehet rajta találkozni négy lábú állatokkal, főleg tehenekkel, akik nem nagyon figyelnek a motorosokra de a szemedbe tuti hogy belenéznek, ráadásul úgy hogy, mélyebbre látnak mint az anyósod, az tuti.

A száguldást itt is felejtsd el, inkább raktározd el az itt látott élményeket, tájakat, illatokat. Na meg azt az érzést amit ilyenkor érzel, amikor két keréken, szinte elhagyatott tájakon motorozol, minden gondod nélkül, mert azokat otthon hagytad, csak Te vagy és a motorod (most a tehenektől tekintsünk el). Elérjük a fizetőkaput ismét, a tegnapi Hölgy megismer minket, mosolyog, pénzt elveszi és sorompó fel, majd gooo. Na itt elkezdődik a 32 km-en és megszámlálhatatlan kanyaron keresztül tartó élvezet. Ezen a szakaszon mindenki megtalálhatja a számítását, aki csak lassan utassal fényképezni szeretne, át szeretné adni magát a táj és az út hangulatának megteheti. Aki egy kicsit tempósabban szeretne menni, kicsit le szeretné koptatni a gumi szélét, az is megteheti. Csak a vadrácsokra tessék vigyázni, mert az csúúúúszik! Két, 2 000 méternél kicsit magasabb csúcson vezet keresztül az út, ahol érdemes megállni, egy aludttejre, egy fényképre, és egy kis szuszogásra. Nagyon jót tesz az ember lelkének, ahogy ott áll a szikla szélén és körbe néz, nyugalom, nyugalom és nyugalom és egy két sor négyes motor visítása hallatszik a távolból. Olyan feelingje van ennek a pár kilométernek, amivel én még Ausztriában nem találkoztam.

Sajnos nagyon hamar véget ér az út, bármennyire is hosszúnak tűnik elsőre és bármennyire is el tudtuk volna még viselni jó pár kilométeren keresztül, vagy hazáig is akár. Következő megállónk Turrach Höhe, ami Ausztria motoros szempontjából a legveszélyesebb útszakasza, állítólag itt történik a legtöbb baleset velünk motorosokkal, hála isten mi megúsztuk. Murauban, a főtéren, miután lenyomtunk két Ferrarit megálltunk ebédelni. Persze mi mást is tudnánk enni, mint megint borjú bécsit. Hát itt is finom volt! Egy kis térképezés után, arra jutottunk, hogy nem húzzuk az időt és irány az autópálya, majd Graz és Körmend. Azért még sikerült belevinni egy két kanyart, és egy frissen aszfaltozott utat is találtunk (köszi Garmin), szép íves kanyarokkal, gyér forgalommal. Túránk utolsó és egyben talán legrosszabb minőségű hágója a Klippitztoerl volt. A nyugati oldal félelmetesen rossz, de aztán valahol a közepe felé, mintha húztak volna egy vonalat és már sima aszfalton gurultunk fel a hágó tetejére. Ahol is ismét pazar kilátás és egy forrás fogadott minket. Vízkészletünket feltöltöttük, majd gyorsan az A2-es autópálya irányába fordultunk, meg sem álltunk Fürstenfeldig. Innét már erős forgalomban haladtunk tovább a kicsiny országunk felé és kicsit időben megcsúszva beléptünk Magyarország területére. Sajnos ismét eljött a szomorú pillanat amikor is Körmenden búcsút intettünk egymásnak és innét a szélrózsa minden irányába, mindenki célba vette otthononát.

Ennek a három napnak úgy indultunk neki, hogy megmutassuk a résztvevőknek, hogy milyen is a Glockner turisták nélkül. Hát ez sajnos nem jött össze, de ennek ellenére egy nagyon jó kis túra kerekedett ki belőle, kitűnő időben és kellemes hőmérsékletben, jó hangulatban tudtunk motorozni mindegyik napon és nem utolsó sorban kellemes társaságban. Az esti vacsorákról, beszélgetésekről nem is beszélve, amik elengedhetetlen részei egy ilyen programnak is. De még ennél is fontosabb, hogy mindenki egyben, baleset nélkül haza is ért.
Reméljük hogy ezt a három napot még sokáig emlegetitek majd. Jövőre ismét találkozunk!

motoros üdvözlettel

Baka Péter

További képek a galériánkban: ITT