Tuti meg volt az 1000 kanyar, 2011

Tuti meg volt az 1000 kanyar, 2011

  Azt hiszem benne voltam a top 10 ben, ami a www.wetter.at oldal látogatói statisztikáját illet a túra előtti napokban. Itthon szakadt folyamatosan az eső és kintre sem jósoltak valami fényes időt, szép kilátásokkal indultunk neki a túrának. A résztvevőkben fel sem merült a halasztás gondolat, így július 29.-én 11 motorral, összesen 17-en vágtunk neki az előttünk lévő 1000 kanyarnak.

Azt hiszem benne voltam a top 10 ben, ami a www.wetter.at oldal látogatói statisztikáját illet a túra előtti napokban. Itthon szakadt folyamatosan az eső és kintre sem jósoltak valami fényes időt, szép kilátásokkal indultunk neki a túrának. A résztvevőkben fel sem merült a halasztás gondolat, így július 29.-én 11 motorral, összesen 17-en vágtunk neki az előttünk lévő 1000 kanyarnak. Lelkünk legmélyén beleéltük már magunkat hogy na itt most 3 napig ázni fogunk. Jelzem tévedtünk…hála a magasságosnak.

Reggel 9 órakor találkoztunk a körmendi, immár szokásosnak mondható OMV kúton, ahol egy gyors eligazítás után, a lovak közé csaptunk és az A2-es autópálya felé vettük az irányt. Az első kb 200 km-et szinte végig a pályán a töltöttük, ami Graz után elég izgalmas, alagutakkal és kanyarokkal is meg van tűzdelve szépen. Klagenfurt táblát meglátva, már örültem, végre vége ennek a kötelező szakasznak, jönnek a kanyarok, ismét megpróbálhatjuk megszámolni a kanyarokat, hogy tényleg meg van –e az 1000. Szóval, hogy a lényegre térjek, lehúztunk a pályáról és egy főutat kiválasztva elhúztunk Villach alatt, majd Hermagor és a Nassfeldpass következett.

Ez volt az első hágónk a három nap alatt, egészen 1552 méterig kapaszkodtunk fel. Szerintem olyanok lehettünk mint az óvodások, akiket végre kiengednek a játszótérre, széles mosollyal a bukóban vettük be a kanyarokat, lestük egymást technikáját és sajnos az út minőségét is, ami egy két helyen hagyott némi kívánni valót maga után. De ettől eltekintve nagyon jól esett mindenkinek. Az északi oldalon mentük fel, kanyar, kanyar hátán és viszonylag egy keskeny út vezet fel a tetőre. Itt szusszantunk egyet, fényképeztünk beszélgettünk és persze ismerkedtünk egy kicsit, felkészültünk a következő szakaszra, ami már Olaszországon keresztül vezetett. A déli oldal kicsivel jobb minőségű talán és sokkal jobb fényképezős hely van ezen a részen, egy alagút és egy jó kis híd, fantörpikus kilátással színesíti a programot, persze két kanyar között, ahogy ezt már megszokhattuk. Első hágónkról leérve egy jó kis olasz főúton, ami panoráma útnak is simán elmenne, haladtunk tova, Udine felé, majd ráfordultunk a Plöckenpassra, hogy visszajussunk sógorékhoz. Ezen a „kis” hágón, ami egyébként 4 csillagos, és még a GPS is belegabalyodik mint kis cica a gombolyagba, nem csak számtalan hajtűkanyar található, hanem kicsit élvezetessé is tették a motorosok dolgát, és vegyítették az alagutat a hajtűkanyarral. Némi fentről érkező vízcseppek kíséretében, csak az íze kedvéért. Bátran mondhatom, hogy felejthetetlen élmény! Visszatérve Ausztriába, szinte már látszott a szállásunk ami Kartitsch faluja mellett volt.

Igaz hogy látszott, de a hátralévő szakasz olyan igazi motoros szakasz, ahol mindenki megtalálja a kedvére valót. Aki a tájban szeretne gyönyörködni megteheti, aki kicsit a gumi szélét szeretné koptatni megteheti, aki romantikusan szeretne motorozni, no problémo, sima liba, mert az itt szintén belefér. Ha jól emlékszem fél 7 magasságában értünk a szállásunkra, ami egy domb oldalon volt, olyan kilátással, aminél kívánni sem lehetne szebbet a reggeli kávékevergetés mellé vagy az esti hideg pohár, na jó inkább korsó sör mellé. Mivel mindenki elfáradt ezért nem nyúlt hosszúra az este, egy gyors vacsi és egy „tuti” desszert elfogyasztása után mindenki aludni tért, felkészülve a holnapi napra, ami a Dolomitokról szól majd teljesen.

Másnap reggel 8kor vártak minket reggelivel és rá 45 percre már robogtunk is Lienz és a Staller Sattel felé, ami átvitt minket ismét olaszba. Útközben még egy gyors defektet is analizáltunk, majd pumpáltunk egy benzinkúton is, de később javítani kellett a gumit. Elérve a hágónk alját láttuk, hogy ez nem lesz mindennapi, felérve 2053 méterre, olyan táj fogadja a motorost minta kicsit a holdon járna, mintha egy mesébe csöppent volna az ember, mintha álmodna. A déli oldal egyirányú, vagy fel vagy pedig le engedik a forgalmat mivel annyira keskeny de kitűnő minőségű az út. Ezután már valójában is a dolomitokban folytattuk az utat és bejártunk minden olyan szakaszt, ami nekünk motorosoknak kedves és élvezetes. Erre az egész napra az a legjellemzőbb, hogy mentünk fel majd le, aztán megint fel és aztán meg le, majd a végén ismét fel és le. Közben persze jobbra és balra tekergettük a fejünket, hogy a tájat is lássuk, megejtettünk egy hiper szuper ebédet is és rengeteget fényképeztünk ahol csak lehetett.

Megjártuk a Furkelpasst, Valparola, Passo di Campologno, Passo Gardena, Sellajoch, Passo di Fedia, Passo di Giau, Passo Tre Croci és a Misurinapass, az átlagmagasságuk valahol 2 000 méter környékén lehet, de a csúcs 2 246 méter. Volt ezek közül ahol kevesebb és volt olyan hegyi átkelő ahol elég nagy a forgalom és rengeteg motorossal is találkoztunk a nap folyamán, magyarokkal is persze. Plusz az is bebizonyosodott, hogy Bud Spencer-t mindenki ismeri. Egy olasz fagyizónál elég volt Lacinak az ő nevét kimondani és a híres pisztácia szót és már jött is az 5 öklömnyi gombóc fagyi. Hát mit mondjak, finom is volt. Nem volt egyszerű találni egy fagyizót, de megérte forgolódni, sőt gyalogolni is érte. Ez nap, nekünk, motorosok számára nem könnyű. Egyik felünk azt mondja, kifogástalan út, jobb kanyar, vissza kettő, majd egy kis hátsó fék, szem a kijárati íven és egy kis gázzal húzd ki. Míg a másik felünk, ne mááá, nézz inkább jobbra, látod azt a csipkés csúcsot, most meg balra, látod azt a havas hegygerincet és a tó jaj anyám…. várj ezt mos lefényképezem. Szóval nemegyszerű a lelki vívódás, hogy akkor most mi is legyen de ennél nagyobb problémánk sosem legyen azt kívánom.  Kicsit későn fél 8 magasságában értünk vissza a szállásra, ahol egy gyors zuhany majd egy vacsora következett, most  jó desszerttel. Az esti ismét jó hangulatban, motoros történetek és a napi események mesélése mellett telt. 

Sajnos hamar eljött az utolsó nap, ami nem jelentette azt hogy unalmas is lesz egyben. Egy harci fordulót követően, Lienz felé fordítva az első kerekünket meglátogattuk a Málta völgyet. Hát ez oda…, azaz ott van a szeren. Fizetős szakasz erősen, szintén váltakozó irányú forgalom mellett tudtunk csak felmenni a „tóhoz” de megérte rászánni az időt. Egyszer már emlegettem a mese szót az egyik hágón, na akkor itt duplán kellene írnom és kétszer aláhúzva. Eszméletlen dolog. Felérve, kibújva egy alagútból egy 162 méter magas völgyzárógát fogad minket, persze tele vízzel és egy daruval, ahonnét akinek van elég bátorsága a mélybe vetheti magát, persze gumikötéllel a lábán. Az már csak hab a tortán hogy ezt a helyet bőven 2 500 méter feletti csúcsok ölelik körbe, mintha vigyáznának rá. Elmesélni, leírni lehetetlen! Aki nem bírja a magasságot, azaz a mélységét akkor itt figyeljen oda rendesen, vannak durva szakaszok.

Csak húzod a gázt felfelé, kis kanyar, nagy kanyar, belógó szikla, majd alagút és a kedvencem ismét, alagút és hajtűkanyar kompozíció, majd egyszer csak elénk tárul ez a hatalmas gát és körülötte a kopár csúcsokkal. Eszméletlen! Azaz érzésem, hogy eszméletlenül kicsi vagyok és  ilyen helyeken simán el tudnék tölteni úgy egy napot hogy csak nézek előre és nem szólok egy szót sem, ezzel az érzéssel szerintem nem voltam egyedül. Hát nem hiába, tudják hogy hova kell építkezni, van stílusok az osztrákoknak is. Azt már csak csöndben jegyzem meg, hogy a gát ellenkező oldalán egy erőmű működik. Az oda vezető úton megnéztük Karintia legmagasabb vízesését is, fényképezni kötelező, sőt egy 5 percre leülni a padra is. Itt nem szabad sajnálni az időt semmire. Kicsivel 14 órán után kanyarodtunk rá ismét az autópályára Spittal előtt és szépen konvojban haladtunk Graz irányába. Kis csapatunk egy pihenő beiktatása után, már csak Graznál az OMV kúton állt meg, ahol a Sopronba tartó különítmény kivált a csapattól és búcsút intettünk egymásnak. 

Mindenestre nagy mákunk volt! Be kell vallanom, hogy 10 forinttal sem mertem volna fogadni arra, hogy sütni fog a nap szinte 3 napon keresztül. De hála istennek nem volt igazuk az időjósoknak, mert igazi motoros időnk volt. Álmodni sem lehetett volna jobbat, szebbet!

Köszönöm szépen mindenkinek aki eljött és nagyon büszke vagyok a csapatra, hogy ilyen fegyelmezetten nyomták végig ezt a túrát. Örülök neki hogy mindenki épségben haza is ért, mert ez a legfontosabb!

A túrán készült képeket ITT találod!

 

 

Kocsis András videója a túráról: