A legtöbb motoros életében van egy pillanat, amikor “bekattan” neki a motorozás, amikor rájön, hogy ez a valami egy teljesen új világot nyit meg előtte, aminek a része akar lenni.
Na, nekem ez kb. 5 évesen, Öregapám előtt a Schwalbe lábtartóján ácsorogva a kormány közepébe az éltemért kapaszkodva történt meg, miközben a falu utcáit róttuk. Innentől, azt gondolom, már egyenes út visz a korai M-es jogsihoz és a nyári munka kereteiben pizzafutárként lemotorozott végtelen kilométerekhez. Kérdés sem volt, hogy egy szép napon, “nagymotort” kell majd vennem, meg persze letenni az A jogsit.

Ennek már jó ideje, meg annak is, hogy rájöttem a motor számomra nem igazán arra való, hogy pöfögjek egyet a varosban, vagy leugorjak kenyérért a közértbe.
Én utazni szeretek, világot látni, új helyeket felfedezni, amihez nekem a motor egy olyan utazási mód, ami közben szórakoztat és kikapcsol.

Ebből már következtek az egyre hosszabb külföldi túrák, amik szervezését épp annyira kezdtem élvezni, mint a túrát magát. Ettől a ponttól kezdve pedig már csak egy lépés volt a motorozzvelük. Mert én ma sem csinálok mást, mint nagy élvezettel, gondosan megtervezem a túrákat és aztán ugyanekkora örömmel végigurulok rajtuk, az egyetlen különbség, hogy most ezt az élményt megosztom másokkal, akik a tervezős részt nem élvezik annyira, mint én.

A “civil” életben a felsőoktatasban, az orvosképzesben dolgozom, illetve sok szállal kötődöm az egészségügyhöz, magához is. Ennek két előnye is van a túrakon, egyrészt szeretek emberekkel találkozni és beszélgetni, szóval rám az esti sörözéseknél meg a nagy beszelgetéseknél is lehet számítani, másrészt helyben van az elsősegély .